Vallásos élet három csapdája
Lectio - Róma 1,28-32
És mivel nem méltatták Istent arra, hogy megtartsák ismeretükben, Isten kiszolgáltatta őket megbízhatatlan gondolkodásuknak, hogy azt tegyék, ami nem illik. Tele vannak mindenféle hamissággal, gonoszsággal, kapzsisággal, rosszasággal, tele irigységgel, gyilkos indulattal, viszálykodással, csalással, rosszindulattal; besúgók, rágalmazók, istengyűlölők, gőgösek, fennhéjázók, dicsekvők, találékonyak a rosszban, szüleiknek engedetlenek, kíméletlenek, szószegők, szeretetlenek és irgalmatlanok. Ezek ismerik ugyan Isten igazságos rendjét, amely szerint halálra méltók, akik ilyeneket tesznek; mégis nemcsak teszik ezeket a dolgokat, hanem azokkal is egyetértenek, akik ilyeneket tesznek.
Textus - Róma 2,1-4 és 17-29
Ezért nincs mentséged, te ítélkező ember, mert amiben mást megítélsz, abban önmagadat ítéled el, hiszen ugyanazokat teszed, miközben ítélkezel. Azt pedig tudjuk, hogy Isten ítélete igazságosan sújtja azokat, akik ilyeneket tesznek. Azt gondolod, te ember, aki ítélkezel azok felett, akik ilyeneket tesznek, holott magad is ugyanazokat cselekszed, hogy te megmenekülhetsz az Isten ítéletétől? Vagy megveted jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, és nem veszed tudomásul, hogy téged Isten jósága megtérésre ösztönöz? Ha pedig te zsidónak nevezed magadat, aki a törvényre hagyatkozol, és Istennel dicsekszel, és ismered az ő akaratát, és el tudod dönteni, mi a helyes, hiszen megtanultad a törvényből; és meg vagy győződve arról is, hogy te a vakok vezetője vagy, a sötétben járók világossága, az oktalanok nevelője, a kiskorúak tanítója, mert tied a törvényben megtestesült ismeret és igazság: ha tehát mást tanítasz, önmagadat nem tanítod? Aki hirdeted: ne lopj, lopsz? Aki azt mondod: ne paráználkodj, paráználkodsz? Aki utálod a bálványokat, templomrabló vagy? Aki a törvénnyel dicsekszel, törvényszegéseddel meggyalázod Istent? Bizony „miattatok gyalázzák Isten nevét a népek között”, amint meg van írva. A körülmetélkedés valóban használ, ha megtartod a törvényt, de ha törvényszegő vagy, akkor körülmetéltséged körülmetéletlenséggé lett. Ha pedig a körülmetéletlen megtartja a törvény rendelkezéseit, nem számít-e Isten előtt a körülmetéletlensége körülmetéltségnek? És a származása szerint körülmetéletlen is, aki betölti a törvényt, megítél majd téged, aki az Írás és a körülmetélés ellenére törvényszegő vagy. Mert nem az a zsidó, aki külsőleg az, sem nem az a körülmetélkedés, amely a testen, külsőleg látszik; hanem az a zsidó, aki belsőleg az, és az a körülmetélkedés, amely a szívben van, Lélek szerint és nem betű szerint. Az ilyen dicsérete nem emberektől van, hanem Istentől.
Igehirdetés
Hadd kezdjem egy kérdéssel: mit éreztél, amikor felolvastam az első igeszakaszt, a lectiot? Pál a római levél elején bemutatja az ember nyomorúságát – felolvastam egy hosszú felsorolást: hogy az olyan emberek, akik megvetették Istent, tele vannak hamissággal, gonoszsággal, kapzsisággal, irigységgel stb. Mit éreztünk, amikor ezt hallottuk? Mire gondoltunk? Vagy kire gondoltunk? Az Isten Igéjét ismerő ember lehet, hogy egyetértően bólogat, amikor ezt hallja: Tényleg ilyen az ember, tényleg ilyen bűnös. Na de nem én… Ez nem én vagyok. Ez a világ. Ez a szomszédom, ezek a fiatalok, ezek a liberálisok… Ehhez nekem semmi közöm! És valóban, Pál apostol is T/3-ban beszél az első fejezetben: Ők. Ők ilyenek… De jön a fordulat a második fejezet elején: eddig ők – most Te. Te ítélkező ember, amiben mást megítélsz, abban önmagadat ítéled el… Pál apostol az általános tapasztalattal kezdi – hogy ilyen a bűnös ember –, de aztán fájóan személyessé teszi: te ilyen vagy. S bár nagyon keményen szól itt Isten Igéje, szeretnénk azt ma is komolyan venni: nem másokra mutogatva és elítélve, hanem magunkat megvizsgálva. Pál apostol itt a második fejezetben a vallásos élet három csapdáját tárja elénk. Ez a három csapda: 1. Amikor mást elítélek, de közben ugyanazt teszem 2. Amikor mondok valamit, de nem úgy élek 3. Amikor a külsőségekben bízom, de nincs mögötte belső tartalom Ezt a hármat szeretnénk most megvizsgálni. 1. Először is ezt mondja Pál apostol: „Ezért nincs mentséged, te ítélkező ember, mert amiben mást megítélsz, abban önmagadat ítéled el, hiszen ugyanazokat teszed, miközben ítélkezel.” Most lehet azt gondolod magadban, hogy ez rád nem igaz: nem szoktál olyan dolgokban ítélkezni, amelyekben érintett vagy. Biztos? Talán elítéled azt, aki lop, és lehet hogy közben pont ugyanannak az irigységnek és elégedetlenségnek a gyökere van ott a te szívedben is, mint ami a tolvajt lopásra indítja. Talán felháborodsz mások önteltségén, miközben a te szíved az alázatoskodás gőgjével van tele. Talán megbotránkozol a durva, bántó embereken, de közben te is tele vagy hideg távolságtartással és meg nem bocsátott sérelmekkel. Talán elítéled a pletykálkodást, de közben imatémaként továbbadod a másik rágalmazását. Lehet, hogy más a forma, de ugyanaz az emberi bűnös szív. És Isten Igéje nagyon komolyan figyelmeztet: nincs mentséged, amiben mást megítélsz, magadat ítéled el. Sokáig nem értettem, hogy az emberek miért nézik a valóságshowkat. Nem értettem, hogy miért szeretik az olyan TV-műsorokat, amiknek az egyetlen célja az, hogy bizonyos embereket, embercsoportokat lejárassanak, nevetségessé tegyenek. Sokat gondolkoztam ezen, és arra jutottam, hogy az egyik oka ennek a jelenségnek az, hogy az ember szereti megállapítani a másikról, hogy milyen buta, milyen műveletlen, mekkora tuskó. Mert ha ezt megállapítja, akkor önmaga pedig kihúzhatja magát, mert ő nem ilyen buta, nem ilyen műveletlen, nem ekkora tuskó. Látom a másik nyomorúságát, és kihúzom magam, hogy én nem vagyok ilyen. Ez az ítélkezés lényege: ha a másikat elítélem, igazából magamat mentem fel: én nem vagyok olyan, mint ő. Ismerős ez a mondat? Nem véletlen. Elhangzik a farizeus és vámszedő példázatában: „Istenem, hálát adok neked, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, parázna, vagy mint ez a vámszedő is.” Ez a vallásosság első nagy csapdája: nem az alapján határozom meg magam, hogy ki vagyok (Isten gyermeke, Jézus tanítványa, egy megváltott bűnös stb), hanem hogy mi nem vagyok (olyan bűnös, mint a másik). Nagy baj, ha ez adja az identitásunk, az önértelmezésünk, hogy én nem vagyok olyan buta, kicsapongó, hazug, mint a másik… És félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy a bűnt tűrjük el és semmit ne tegyünk szóvá. A Biblia világosan beszél arról, hogy mindent megvizsgáljatok. De attól óva int itt bennünket Isten Igéje, hogy az ítélkezéssel próbáljuk magunkat felmenteni, hogy ezzel próbáljuk magunkat Isten előtt igazolni. Mert nincs mentséged – mondja Pál apostol. Miért ilyen szigorú itt az Ige? Mert tudjátok, amikor próbáljuk magunkat Isten előtt igazolni, felmenti az ítélkezés által, igazából Isten jóságát vetjük meg. Ha mi magunkat próbáljuk igazolni és felmenteni, mert hogy mi mennyivel jobbak vagyunk a másiknál, azzal Isten kegyelmét vesszük semmibe. Hiszen, ha magamat igazolom, akkor a kegyelemre, Jézus halálára, Isten szeretetére nincs is szükség… „Vagy megveted jóságának, elnézésének és türelmének gazdagságát, és nem veszed tudomásul, hogy téged Isten jósága megtérésre ösztönöz?” Egy lelkipásztor egyszer azt mondta: “Isten addig vádol, amíg mi mentegetjük magunkat. De amint mi vádoljuk magunkat az Úr előtt (azaz bűnbánatot tartunk), Ő ment fel bennünket.” Nem kell másokat elítélni, hogy igazoljuk magunkat. Mert ha egyszer őszintén bűnbánatot tartunk, őszintén magunkat elítéljük– hogy én aztán nem vagyok méltó Isten szeretetére – és Jézushoz fordulunk, akkor Isten felment bennünket, hiszen Jézuson már végbement az ítélet. Ez tehát az első csapda: amikor másokat elítélve próbáljuk magunkat felmenteni. 2. A második csapda, amikor mondok valamit, de nem úgy élek. Ezt olvassuk az Igében: „…ha tehát mást tanítasz, önmagadat nem tanítod? Aki hirdeted: ne lopj, lopsz? Aki azt mondod: ne paráználkodj, paráználkodsz? Aki utálod a bálványokat, templomrabló vagy? Aki a törvénnyel dicsekszel, törvényszegéseddel meggyalázod Istent? Bizony „miattatok gyalázzák Isten nevét a népek között”…” Ezt Pál apostol elsősorban a zsidóknak írja. Azoknak, akik ismerték a törvényt, tanították is, sőt büszkék voltak rá, hogy ők Isten népéhez tartoznak. De azt hiszem világos, hogy ez a magaviselet, ez a képmutató vallásosság nem csak az akkori zsidóságot, hanem a mai keresztyénséget, minket is megkísért. Talán valahogy így szólna Pál apostolnak a 21. században élő magyar keresztyéneknek szóló levele: Ha pedig te keresztyénnek nevezed magadat, aki az Igére hagyatkozol, és Istennel dicsekszel; és meg vagy győződve arról is, hogy te vagy a világ világossága, a hegyen épült város. Te, aki rengeteg igeverset tudsz, aki ékesen tudsz imádkozni, és még az énekeket is ismered. Te, aki dicséretet énekelsz, közben gyilkolsz a szavaiddal? Te, aki Isten szeretetéről beszél, szeretetlen vagy? Te, aki kegyelemről beszélsz, nem tudsz megbocsátani? Te, aki az alázatról tanítasz, tele vagy önérzettel? Te, aki Istenre hagyatkozol, valójában a saját biztosítékaidba kapaszkodsz? Te, aki nagy szolgáló vagy, csak szerepelni akarsz? Bizony miattatok gyalázzák Isten nevét a népek között. Mert bizony, a képmutató élet gyalázatot hoz Isten nevére. Inkább élnénk úgy, mint ahogyan Jézus mondja a hegyi beszédben: „Úgy ragyogjon a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jó cselekedeteiteket, és dicsőítsék a ti mennyei Atyátokat.” Micsoda különbség! Az emberek mit látnak a mi életünkön keresztül Jézusból? Az gyalázatot vagy dicséretet hoz az Atya nevére? Nem mindegy. Mert nagy csapda a képmutató élet, amikor talán még magunkat is becsapjuk. Egy történet szerint sok évvel ezelőtt egy férfi a császári zenekarban akart játszani, de semmilyen hangszerhez nem értett. Mivel azonban nagy vagyonnal és befolyással rendelkezett, követelte, hogy felvegyék a zenekarba, hogy a császár előtt játszhasson. A karmester beleegyezett, hogy a zenekar második sorába beülhet. Bár nem tudott kottát olvasni, kapott egy fuvolát, és amikor elkezdődött a koncert, felemelte a hangszerét, ajkait összeszorította, és mozgatta az ujjait. Végigcsinálta az egész koncertet, utánozta a többi fuvolás minden mozdulatát, de egy hangot sem adott ki. Ez a megtévesztés két évig tartott. Aztán egy nap új karmester vette át a Császári Zenekart. Azt mondta a zenekarnak, hogy személyesen akarja meghallgatni az összes zenészt, hogy lássa, mennyire tudnak jól játszani. A meghallgatás során kiszűrte azokat, akik nem feleltek meg az ő elvárásainak, és elbocsátotta őket a zenekarból. A játékosok egyenként léptek fel a jelenlétében. Az álfuvolaművész, amikor ő került sorra, próbált mindenféle kifogást keresni, de a karmester ragaszkodott hozzá, hogy ő is bemutassa tudását. Szégyenkezve kellett a férfinak bevallania, hogy csak eljátszotta az egészet.” Sokan végigcsinálják a keresztény élet betanult mozdulatait. Eljárnak a templomba, tudják a jó válaszokat, Igeverseket idéznek, és még szolgálnak is. Ott a gyülekezet zenekara és nem látszik az, hogy ő kilógna. De a valóságban az egész hamis. El lehet bújni a tömegben, be lehet illeszkedni, de egyszer meg kell állnunk azelőtt, akit nem lehet becsapni. Ott senki sem fog tudni elbújni a tömegben. Ott kiderül majd, hogy ki az igazi zenész, és ki az a botfülű, aki csak zenészbőrbe bújt. Ki az, aki másokat tanít, de magát nem tanítja. Tehát a második csapda a képmutató élet. 3. A harmadik csapdája a vallásosságnak az, amikor a külsőségekben bízom, de nincs mögötte belső tartalom. Ezt mondja Pál apostol: „A körülmetélkedés valóban használ, ha megtartod a törvényt, de ha törvényszegő vagy, akkor körülmetéltséged körülmetéletlenséggé lett. Mert nem az a zsidó, aki külsőleg az, sem nem az a körülmetélkedés, amely a testen, külsőleg látszik; hanem az a zsidó, aki belsőleg az, és az a körülmetélkedés, amely a szívben van, Lélek szerint és nem betű szerint.” A zsidók számára a körülmetélés identitásjel. Azt jelenti: én Isten népéhez tartozom. Ez az Ábrahámmal kötött szövetség látható, külső jele. Tehát alapvetően egy Istentől jövő dologról beszélünk. De egy idő után elkezdtek ebben a külső jelben bízni a megélt hit helyett. Abban, hogy rendben vagyok Istennel, mert megvan a jel, mert körül vagyok metélve. Lehet, hogy mi nem a körülmetélésben bízunk, de megvannak a magunk külsőségei: meg vagyok keresztelve, konfirmáltam, járok templomba, fizetem az egyházfenntartói járulékot, hívő családból jövök, szolgálok… És soroljuk, soroljuk, hogy mi az, ami minket bebiztosít. De Pál világosan kimondja: ezek fontos dolgok, de ha nincs mögöttük belső tartalom, önmagukban semmit sem érnek. Tudjuk az ószövetségből: „Mert nem az a fontos, amit lát az ember. Az ember azt nézi, ami a szeme előtt van, de az ÚR azt nézi, ami a szívben van.” Lehet, hogy valaki kívülről rendben van, jó református ember, de közben a szíve távol van Istentől. Veszélyes ez a csapda, mert a külsőségeket könnyű kipipálni, kontrollálni, mérni. És a külső vallásosság hamis biztonságérzetet adhat anélkül, hogy valódi változás történne odabent. Tehát az igazi kérdés nem az, hogy leműtötték-e az előbőrt, vagy lelocsolt-e a lelkész vízzel, hanem hogy a szívben történt-e változás. Pál is ezt mondja: nem az az igazi körülmetélkedés, ami külsőképp történik, hanem a szív körülmetélése. Ezt írja Pál a kolossébelieknek: „Benne vagytok körülmetélve is, de nem kézzel végzett körülmetéléssel, hanem a Krisztus szerinti körülmetéléssel, a halandó test levetése által.” Pál itt arról beszél, hogy a hívők szívbéli körülmetélkedése Jézusban történik meg. Krisztusban valami ténylegesen „levágásra kerül”. A régi ember, a bűn uralma, az a belső késztetés, ami eddig Istentől elfelé vitt – az levágásra kerül. Nem mi végezzük el magunkon, nem egy vallási gyakorlat által jutunk el ide, hanem Jézus végzi bennünk. Ez nem kozmetika, nem felszíni igazítás, hanem belső, radikális beavatkozás. És itt lepleződik le igazán a harmadik csapda. Mert a külsőségek vallásossága azt mondja: csinálj valamit, mutass valamit, és akkor rendben vagy. Az evangélium viszont azt mondja: veled kell történnie valaminek. Nem kívül, hanem belül. Nem a látható rétegben, hanem a szív mélyén. Engedd Krisztusnak, hogy körülmetélje a szíved! Ezért olyan veszélyes, amikor a külső dolgokban bízunk. Mert azok elhitethetik velünk, hogy már megtörtént az, aminek valójában még meg sem történt. Elhitethetik, hogy élünk, miközben valójában csak „eljátsszuk” az életet – mint az a fuvolás a zenekarban. Pál viszont azt mondja: Krisztusban valódi változás lehetséges. Nem csak beszélni lehet a bűnről, hanem le lehet vetni. Nem csak vágyakozni lehet egy tiszta életre, hanem új szívet lehet kapni. Nem csak külsőleg lehet Isten népéhez tartozni, hanem belülről is azzá lehet válni. És itt összeér mind a három csapda lezárásképpen. Mert aki Krisztusban él, annak nincs szüksége arra, hogy másokat elítélve mentse fel magát. Nincs szüksége arra, hogy szerepet játsszon és mást mutasson, mint ami. És nem kell külsőségekbe kapaszkodnia, mert már megtörtént a belső változás.