Isten testrészei
Zsoltárok 17,1-15
Zsolt 17:1 [Dávid imádsága.] Hallgasd meg, URam, az igazságot, vedd észre kiáltásomat! Figyelj imádságomra, amely nem csalárd ajakról ered. Zsolt 17:2 Tőled jöjjön ítéletem, szemed tekintsen az igazságra. Zsolt 17:3 Megvizsgáltad a szívemet, meglátogattál éjjel. Ha próbára teszel, nem találsz bennem semmi rosszat; elhatároztam, hogy nem vétkezem a számmal. Zsolt 17:4 Bármit tettek is az emberek, én ajkad igéjére figyelve őrizkedtem az erőszakosok ösvényeitől. Zsolt 17:5 Lépéseim a te ösvényeidhez igazodtak, nem ingadozott a lábam. Zsolt 17:6 Hívtalak, mert te felelhetsz nekem, Istenem! Fordítsd felém füledet, hallgasd meg beszédemet! Zsolt 17:7 Mutasd meg csodálatosan kegyelmedet, te, aki jobboddal megszabadítod támadóiktól a benned bízókat! Zsolt 17:8 Őrizz, mint a szemed fényét, szárnyad árnyékába rejts el engem Zsolt 17:9 a gonoszok elől, akik el akarnak pusztítani; halálos ellenségeim elől, akik körülvesznek engem. Zsolt 17:10 Megkövéredett szívüket bezárták, szájuk kevélyen szól. Zsolt 17:11 Körülvettek most, bármerre lépünk; szemüket ránk szegezik, hogy földre terítsenek. Zsolt 17:12 Olyanok, mint az oroszlán, amely zsákmányra vágyik, vagy mint az oroszlánkölyök a rejtekhelyén. Zsolt 17:13 Kelj fel, ó, URam! Szállj szembe vele, és terítsd le, fegyvereddel mentsd meg életemet a gonosztól! Zsolt 17:14 Szabadíts meg kezeddel, ó, URam, az emberektől, a világ embereitől, akiknek osztályrészük ez életben van! Megtöltötted hasukat javaiddal, bővelkednek fiakkal, ami pedig megmarad utánuk, azt gyermekeikre hagyják! Zsolt 17:15 Én pedig meglátom arcodat igazságban, arcod látása megelégít, amikor fölébredek.
Magyarázat
Mi tűnt fel? Számomra az, hogy Dávid rengeteg képet használ. Méghozzá a testrészek képét. Úgy írja le Istent, mint akinek van füle, szeme, keze, szárnya, szája és arca. Értelemszerűen tudjuk, hogy Isten nem testi lény, nincsenek szó szerint testrészei. A Biblia mégis így beszél róla, hogy az érthető legyen számunkra. Isten lehajol hozzánk, és a mi nyelvünkön, a mi képeinken keresztül mutatja be magát. A zsoltár alaptémája hasonló az eddigiekhez: Dávid szorítóban van, körülfogták az ellenségei és ebben a nehéz helyzetben Isten segítségét kéri. A mai bibliaórán viszont nem azzal szeretnénk foglalkozni, hogy milyen szituációban van Dávid, vagy mi történik az ő szívében a veszélyek között, hanem azt szeretnénk megvizsgálni, hogy milyen az az Isten, akihez Dávid fordul ebben a bajban. Az Ő testrészeit fogjuk sorra venni. 1. Fül Dávid sürgetően kiált az Úrhoz: „1Hallgasd meg, URam, az igazságot, vedd észre kiáltásomat! Figyelj imádságomra, amely nem csalárd ajakról ered. 6Hívtalak, mert te felelhetsz nekem, Istenem! Fordítsd felém füledet, hallgasd meg beszédemet!” Tehát Dávid a szorongattatott helyzetében felkiált az Úrhoz, kéri Istent, hogy hallgassa meg az imádságát, hogy a fülét fordítsa őfelé. Dávid nyilvánvalóan bízik abban, sőt számít rá, hogy Isten meghallgatja az ő imádságát. És ez nem vak remény. A Péter első levelében is azt olvassuk, hogy az Úr füle az igazak könyörgésére figyel. Ígéretünk van arra, hogy az Úr meghallgatja az imádságot. De kiknek az imádságát? Az igazakét. Ez a zsoltárban is előjön – azt mondja Dávid: „Figyelj imádságomra, amely nem csalárd ajakról ered.” Vagyis nem képmutató, nem megjátszott az az ima, hanem őszinte kitárulkozás az Úr előtt. És világos, hogy Dávid nem volt tökéletes, de őszintén állt meg Isten előtt. Az igaz ember nem hibátlan, hanem olyan, aki nem játszik szerepet Isten előtt, aki őszintén hozzá megy, és aki a bűnbánat és hit által megigazul Jézus kegyelméből. Tehát Dávid nem képmutatóan, csalárdul fordul az Úrhoz, hanem őszintén. És ebből fakad az a bizonyosság, amivel imádkozik. Nem bizonytalanul tapogatózik, nem csak reméli, hogy talán meghallgatják, hanem kimondja: „Hívtalak, mert te felelhetsz nekem.” Vagyis számol azzal, hogy Isten válaszol. Az ő imádsága nem a levegőbe megy, hanem egy élő Istenhez szól, aki figyel. Ezért fontos látni: nem az a kérdés, hogy Isten hall-e. Az Ige szerint az ő füle nyitva van az igazak könyörgésére. A kérdés inkább az, hogy mi hogyan szólunk hozzá. Van-e bennünk ez az őszinteség, ez az egyenesség, vagy inkább szépen megfogalmazott, de távolságtartó imákat mondunk? Vagy mikor imádkozunk? Ez átszövi az életünk? Vagy csak akkor, amikor szükségünk lenne valamilyen segítségre? Mert az is képmutatás, csalárdság, ha csak a bajban fordulunk Istenhez. És hisszük-e, hogy Isten meghallgatja az imádságunk? Nehogy úgy járjunk, mint a hívők az Apostolok cselekedeteiben: imádkoznak a fogságban levő Péterért, de amikor Isten válaszol, és Péter ott áll az ajtóban, nem hiszik el, hogy tényleg ő az. Imádkoznak, de nem számolnak azzal, hogy Isten valóban cselekszik. Amikor imádkozunk, számolunk-e azzal, hogy Isten válaszol? Vagy inkább csak elmondjuk, amit kell, de nem igazán várunk semmit? Mert a hit egyik jele éppen ez: hogy nemcsak beszélünk Istenhez, hanem várjuk is, hogy ő megszólaljon, hogy cselekedjen. Az első kép tehát ez: Isten az, aki meghallgat, akinek nyitva van a füle. Nem távoli, nem közömbös, hanem felénk forduló, figyelő Isten. És ebben a bizonyosságban mer Dávid kiáltani hozzá. 2. A második testrész a szem. A zsoltár elején Dávid ezt mondja: „Tőled jöjjön ítéletem, szemed tekintsen az igazságra. Megvizsgáltad a szívemet, meglátogattál éjjel. Ha próbára teszel, nem találsz bennem semmi rosszat”. Vagyis nemcsak azt kéri, hogy Isten hallgassa meg a fülével, hanem azt is, hogy nézzen rá az egész helyzetre a szemével, vizsgálja meg őt is, mondjon ítéletet ebben a pereskedésben, ami Dávid és az ellenségei között megy. És ez egy elég merész kérés. Dávid gyakorlatilag azt mondja: vizsgálj meg, nézz bele az életembe, világíts át. Mint egy röntgen, világítsd át a belsőm. És érdekes, hogy ebben a konkrét helyzetben azt mondja Dávid: nem találsz bennem rosszat. Itt nyilván nem arra utal, hogy ő tökéletes és bűntelen, hanem arra, hogy ebben a szituációban valóban nem ő volt a hibás, és világos, hogy erre utal az Ige, annak ellenére, hogy Dávidnak is sok bűne volt, pontosan tudjuk. És kicsit más a kontextus, de jó lenne, ha mi is minden egyes nap, minden igeolvasásunknál őszinte kérésként tudnánk az Úr elé vinni a 139. zsoltár szavait: „Vizsgálj meg, Istenem, ismerd meg szívemet! Próbálj meg, és ismerd meg gondolataimat! Nézd meg, nem járok-e téves úton, és vezess az örökkévalóság útján!” Hagyjuk Istennek, hogy a röntgenszemeivel átvilágítson minket, és rámutasson arra, hogy hol van törés, ficam vagy bármilyen rossz elváltozás. Mert csak úgy lehet meggyógyulni, ha megkapjuk a diagnózist. De azt csak az orvos tudja igazán megállapítani. Mi magunk nem látjuk a bajt, legfeljebb érezzük a hatásait. De Isten látja a mélyebb rétegeket a testünkben, lelkünkben egyaránt. És ez az átvizsgálás először kényelmetlennek, nehéznek tűnik, de a cél a gyógyulás. És ami megdöbbentő: bár Isten látja a szemeivel minden bűnünket és nyomorúságunkat, mégis azt mondja az Ige, hogy úgy vigyáz ránk, mint a szeme fényére. Ezt az újszövetség is megerősíti ugyanúgy Péter első levelében: az Úr szeme az igazakon van. Ez elsőre akár ijesztőnek is tűnhet. Hogy van egy mindent látó Isten, akinek a szeme előtt nincs semmi rejtve. Olyan, mintha folyamatosan megfigyelés alatt lennénk. Ha így gondolunk rá, ez inkább félelmet kelt, mint megnyugvást. És tényleg ijesztő ez: a mindenható Isten lát engem minden bűnömmel és nyomorúságommal. Ez szörnyű. Valóban az, ameddig ez a mindenható tekintet nem válik számomra Atyai szempárrá. Mert ha az újjászületés által Isten gyermekévé válok, akkor már nem egy hideg, ellenőrző tekintetről van szó, hanem egy gondoskodó, őrző Atyai szemről. Arról az Istenről, aki úgy vigyáz ránk, mint a szeme fényére. És ez már egészen más. Olyan ez, mint amikor egy kisgyerek tudja, hogy a szülei figyelnek rá. Nem azért tartják rajta a szemüket, hogy rajtakapják és jól megbüntessék, hanem hogy megóvják a veszélytől. És ettől nem szorong, hanem biztonságban érzi magát. Tudja, hogy nincs egyedül, hogy figyelnek rá. Elképesztő dolog, de már az egészen kicsi babáknak is biztonságot ad, ha csak elkapják a szülői tekintetet. Sokszor Léna is kúszik mászik, körbenéz és látszik az ijedtség az arcán, ha hirtelen nem talál minket. De amint találkozik a szemünk, rögtön megnyugszik és mosolyog egyet. Tehát másodjára: az Úr szeme rajtunk van. Ez számunkra ijesztő vagy biztonságot adó tekintet? A zsoltár alapján ez nem fenyegetés, hanem ajándék: hogy Isten lát minket, ismer minket, és közben vigyáz ránk, mint a szeme fényére. 3. A harmadik testrész a kéz. Ezt írja Dávid: „7Mutasd meg csodálatosan kegyelmedet, te, aki jobboddal megszabadítod támadóiktól a benned bízókat! 14Szabadíts meg kezeddel, ó, URam, az emberektől, a világ embereitől, akiknek osztályrészük ez életben van!” Tehát Isten már meghallotta a panaszt a fülével, látta a helyzetet a szemével és most jön a cselekvés a kezével. Dávid úgy beszél Istenről, mint aki kézzel nyúl bele a helyzetbe, aki ki tudja menteni az övéit. És külön kiemeli: „a jobboddal”. A Biblia nyelvében a jobb kéz az erőnek, a hatalomnak a képe. Vagyis nem egy gyenge, bizonytalan segítségről van szó, hanem arról az Istenről, aki királyi erejével lép közbe. Dávid egy konkrét szorongatott helyzetben kéri ezt. Emberek veszik körül, támadják, igazságtalanul bánnak vele — és azt mondja: Uram, nyúlj bele, ments meg ebből. És nekünk is talán vannak ehhez hasonló helyzeteink. Találkozunk konfliktusokkal, igazságtalansággal, elnyomással. Sokszor nem tudjuk kézben tartani a dolgokat. És ilyenkor jön a kérdés: megpróbáljuk mi megoldani mindenáron, visszavágni, kézbe venni az irányítást — vagy oda merjük tenni Isten kezébe? Mert Dávid ezt teszi. Nem ő akarja végigvinni a saját igazát, hanem azt mondja: Uram, te cselekedj. Te nyúlj bele. Te hozz szabadítást. És ha még egy lépéssel tovább megyünk: a teljes és igazi szabadítást Isten úgy hozta el, hogy az ő Fia kezét átszegezték a kereszten. Az a kar, amelyik hatalommal cselekszik, az a királyi jobb, amelyik megszabadít, az a kéz sebeket hordozott értünk. Ott történt meg a legnagyobb szabadítás — nem csak egy adott helyzetből, hanem a bűnből és a kárhozatból. Ezért amikor azt olvassuk, hogy Isten keze megszabadít, akkor nemcsak Dávid történetére gondolhatunk, hanem erre a végső szabadításra is, amelyet Jézus átszegezett keze hozott el. A harmadik kép tehát ez: Isten az, aki cselekszik. Nemcsak lát és hall, hanem az ő erős kezével belenyúl az életünkbe, és megszabadít.” 4. A negyedik testrész a szárny. Ezt írja a zsoltár: „szárnyad árnyékába rejts el engem”. Dávid úgy beszél Istenről, mint egy madáranyáról, aki betakarja a fiókáit a szárnyaival. Ha jön a veszély, kitárja a szárnyát, és alá rejti őket. Ott, a szárny alatt van a legnagyobb biztonság. Közel, melegen, védetten. És a fiókák nem feltétlen értik, mi történik körülöttük. Nem biztos, hogy látják a veszélyt, csak annyit tudnak: ott biztonságban vannak a szárnyak alatt. És Dávid ezt kéri: Uram, rejts el engem így. Ne csak megments a kezeddel, hanem tarts közel magadhoz, takarj be szárnyaiddal. Amennyire sikerült utánajárnom, több funkciója is lehet ennek a szárny alá bújásnak. Egyrészt ott meleg van. A fiókák nem tudják még szabályozni a hőmérsékletüket, könnyen kihűlnének, ezért az anyjuk melegen tartja őket. Lelkileg is vannak ilyen időszakok, amikor azt érezzük, kihűl a szívünk, hogy nem ég a láng az Úr felé. Ilyenkor nem az a megoldás, hogy még jobban erőlködünk, hanem hogy közelebb húzódunk Istenhez, és ő az, aki újra fel tudja melegíteni a szívünket. Másrészt ott van a védelem. A szárny nemcsak melegít, hanem pajzs is. Ha jön a szél, az eső, a jég, az erős napsütés, akkor a madáranya kitakarja a fiókákat, hogy ne őket érje a nehézség. És ez történhet velünk is ha odabújunk az Úrhoz: nem mindig tűnik el minden nehézség, de Isten betakar a szárnyaival és biztonságban lehetünk. És ott van a harmadik: az elrejtés. Amikor jön a ragadozó, az anya elrejti a szárnyaival a fiókákat, az nem is veszi észre őket, mert el vannak rejtve a szárny alatt. A zsoltárban Dávid azt mondja az ellenségeiről, hogy olyanok, mint az oroszlán, amely zsákmányra vágyik. Lesnek, figyelnek, keresik az alkalmat, hogy lecsapjanak. És ez nem csak Dávid helyzete. Az Újszövetségben is olvassuk, hogy a Sátán, mint ordító oroszlán, szertejár, és keresi, kit nyeljen el. Vagyis van egy nagyon is valós veszély körülöttünk. És ebben a helyzetben különösen fontos ez a kép: hogy Isten elrejti azt, aki odabújik a szárnyai alá. Krisztus az, aki elrejt bennünket. Nem nekünk kell megvédeni magunkat, nem nekünk kell a támadásra reagálni, hanem lehet helyünk a szárnyai alatt, az ő oltalmában. 5. Az ötödik testrész a száj. Ez talán kevésbé feltűnő, de ott van a szövegben. Dávid ezt mondja: „4Bármit tettek is az emberek, én ajkad igéjére figyelve őrizkedtem az erőszakosok ösvényeitől. 5Lépéseim a te ösvényeidhez igazodtak, nem ingadozott a lábam.” Vagyis itt Isten szája jelenik meg, az ő beszéde, az ő Igéje. És Dávid azt mondja: az tartotta meg őt, hogy odafigyelt az Isten szájából jövő Igére. Úgy látszik Isten nem csak a kezével és szárnyával szeretne minket megvédeni, hanem a szájából jövő Igével is. Világos, hogy Isten a javunkra adta az Igét. Nem tehernek, nem szabályrendszernek, hanem védelemnek (és természetesen üdvösségünkre is). Olyannak, ami meg tud őrizni bennünket. Dávid nem azt mondja, hogy azért maradt meg, mert erősebb volt, vagy jobb döntéseket hozott, hanem azt, hogy figyelt az Igére — és ez tartotta meg. És ez azért fontos, mert körülötte minden más irányba húzta volna. Az erőszakosok útja ott volt előtte is. Ugyanazokat a reakciókat választhatta volna, mint ők: visszavágni, keménynek lenni, erővel válaszolni. De nem sodródott azzal, amit mások csináltak és mások mondtak. Volt egy másik hang, amire figyelt. És fontos ez a szó: figyelt. Nem csak hallgatta, hanem figyelembe is vette, amit hallott. Mi csak halljuk az Igét, vagy figyelünk is rá? Van-e súlya annak, amit Isten mond? Meghatározza-e a döntéseinket, a reakcióinkat, azt, ahogyan másokhoz viszonyulunk? Mert Dávid azt mondja: engem ez őrzött meg. És talán ezt kérhetjük mi is: Uram, ne csak halljam a te Igédet, hanem taníts meg figyelni rá. Hogy ne sodródjak azzal, ami körülöttem történik, hanem a te szavad tartson meg engem. Ez az ötödik kép: Isten az, aki szól. És az Ő szájából jövő Ige az, ami meg tud őrizni bennünket.” 6. A hatodik testrész az arc. Ezt olvastuk: „15Én pedig meglátom arcodat igazságban, arcod látása megelégít, amikor fölébredek.” Gyönyörű a zsoltár lezárása. Dávid a végére „meglátja Isten arcát”. Isten elé viszi az ügyét, Istenre bízza az ítéletet, kéri az Ő segítségét — és végül nemcsak megoldást kap, hanem magához Istenhez jut el. Elsőre úgy tűnik, hogy Dávid a szabadulást keresi. Hogy oldódjon meg a helyzet, szűnjön meg a nyomás, legyen igazság. De a végén kiderül, hogy a legmélyebb vágya nem ez, hanem az, hogy meglássa Isten arcát. „Arcod látása megelégít” — vagyis ez az, ami betölt, amire nekem egyedül szükségem van, amivel elégedett vagyok. Nem valószínű, hogy Dávid problémái azonnal megoldódtak, de lelki szemeivel megpillantotta az Atyát és ez elég volt számára. És talán itt ér össze az egész zsoltár. - Isten meghallgat a fülével. - Megvizsgál a szemével. - Cselekszik a kezével. - Betakar a szárnyával. - Igét szól a szájával. És mindez hova vezet? Az ő arcához. Hogy végül ne csak segítséget kapjunk tőle, hanem őt magát. Ez a kérdés számunkra is: mi a végső vágyunk? Az, hogy Isten megoldja a dolgainkat — vagy az, hogy vele legyünk, hogy az Ő arcát megpillanthassuk? A zsoltár végül ide vezet: hogy Isten nem csak eszköz a problémáink megoldására, hanem ő maga a cél. Dávid azt mondja: engem az elégít meg, ha látom az arcodat.