Az Úr az én pásztorom
Zsoltárok 23,1-6
„1Dávid zsoltára. Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm. 2Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. 3Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért. 4Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem. 5Asztalt terítesz nekem ellenségeim szeme láttára. Megkened fejemet olajjal, csordultig van poharam. 6Bizony, jóságod és szereteted kísér életem minden napján, és az Úr házában lakom egész életemben.”
Igemagyarázat
A 23. zsoltár az egyik legismertebb zsoltár az egész Bibliában. Ha egy filmben van temetés jelenet, akkor általában ezt a részt olvassa fel a pap. De szerepel ez a zsoltár képeslapokon, templomok falán is. Tehát a keresztyén és nem keresztyén ember füleiben egyaránt ismerősen csengenek Dávid szavai. De éppen ezért érdemes különösen elcsendesednünk a zsoltár felett, hiszen a közismertség éppen azt eredményezheti, hogy talán azt érezzük, hogy ez már nem is tud nekünk újat mondani. De kérjük az Urat, hogy szóljon úgy ebből a zsoltárból is, ahogyan arra nekünk szükségünk van. Az 5-6. versek olyan témákat hoznak elő, amelyekkel az előző zsoltárokban is sokszor találkoztunk, úgyhogy most inkább az első négy versre szeretnénk fókuszálni, ahol az Úr, mint pásztor jelenik meg. Dávid azt mondja a zsoltár elején: Az Úr az én pásztorom. Nem azt, hogy az Úr egy pásztor, aki általában véve gondoskodik az emberekről. Hanem: az én pásztorom. Ez személyes és konkrét. Úgy tűnik, nem elég tudni a pásztorról. Nem elég, hogy hallottunk róla, hogy ismerjük a nevét, hogy tudjuk, mit tett, vagy hogy ismerünk más juhokat... A juh nem attól tartozik a pásztorhoz, hogy tud róla, hanem attól, hogy követi, hogy ráhagyatkozik, hogy engedi magát vezetni. És valamilyen pásztorhoz biztosan tartozunk. Ha nem az Úrhoz, akkor valaki vagy valami máshoz. Ami/aki vezet téged, amire ráhagyatkozol, ami a döntéseidet meghatározza, az a te pásztorod. Mindannyiunknak van pásztora, a kérdés csak az, hogy ki vagy mi. Lehet, hogy a teljesítmény. Mindig teljesíteni kell, mindig elég jónak kell lenni, mindig bizonyítani kell valamit – a gyerekeknek, az unokáknak, önmagunknak. Ha ez vezet, akkor a teljesítmény a pásztorod. Lehet, hogy mások véleménye. Hogy mit szólnak a szomszédok, mit gondol a család, mit mond rólad a gyülekezet. Ha ez az, ami leginkább meghatározza a döntéseidet, akkor mások véleménye a pásztorod. Vagy lehet a kontroll. Hogy mindent a kezedben akarsz tartani és mindent irányítani akarsz. Magad akarod eldönteni, merre mész, hogyan alakul az életed... De végső soron ez azt jelenti: a magam pásztora akarok lenni. Nem akarok senkitől függeni, még Istentől sem. Ezzel szemben mit mond Jézus? „Én vagyok a jó pásztor”. A jó pásztor pedig ismeri az övéit név szerint. Nem tömegként kezeli a juhokat, hanem tudja, hogy ki miben szűkölködik, ki mitől fél, ki hol tart éppen az életében. Érdekli és számontartja. Dávid azt mondja: „Az Úr az én pásztorom”. Érdemes szembenéznünk ezzel: nekem az Úr a pásztorom? Csak tudok róla vagy követem is? Csak hallok a gondviseléséről, vagy rá is bíztam magam? Csak beszélek az Ő útjairól vagy hagyom is, hogy vezessen? Ehhez az kell, hogy lemondjak arról, hogy majd én tudom. Hogy felismerjem: a jó pásztor nélkül éhen halok, eltévedek, ki vagyok téve az ordító oroszlán támadásának… Ha valaki kívülről nézné az életedet – nem azt, amit mondasz magadról, hanem a döntéseidet, az aggodalmaidat, azt, ami igazán mozgat téged nap mint nap – mit mondana: ki vagy mi a te pásztorod? De mit jelent az, hogy Ő a pásztorunk? Mit csinál a pásztor? Dávid három dolgot emel ki ebben a zsoltárban: a pásztor táplál, vezet és védelmez. Nézzük meg ezt a hármat! 1. A pásztor táplál: „Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem." Én sokáig egy nagyon romantikus képet láttam magam előtt, amikor ezt a verset olvastam. Egy bársonyos zöld rétet, kristálytiszta patakot, napfényt... Egy gyönyörű tájat. Egészen addig gondolkodtam így, amíg nem jártam Izraelben. Mert ha megnézzük, hogyan néz ki egy izraeli legelő, akkor egészen más képet látunk. Sziklás, kopár, kiégett. Nem egy idilli táj, hanem egy olyan hely, ahol a túlélés a tét. Ahol pásztor nélkül a juh egyszerűen éhen és szomjan hal. Ez az, amit Dávid mond: az Úr tart életben. Nélküle éhen halok a kopár sivatagban, de a Pásztor megmutatja hol van az élet. Isten a földi életünkre nézve is megígérte az Ő gondoskodását. Elég Jézus szavaira és a saját élettapasztalatainkra gondolnunk. Viszont fókuszáljunk itt most a lelki táplálásra. Hiszen a bárányok éhenhalásáról volt itt szó. A lelkünk is éhen hal, ha azt az Úr nem táplálja. Sok mindennel táplálhatjuk a lelkünket: sorozatokkal, hírekkel, politikai vitákkal, a napi pletykákkal, a szomszéd dolgával, a világ minden bajával. De vannak szép és hasznos dolgok is – jó könyvek, érdekes műsorok, kellemes beszélgetések… Rengeteg mindent elfogyasztunk, hatalmas információáramlások kereszttüzében vagyunk. És ez nem is rossz önmagában feltétlenül, de a kérdés az, hogy mi táplál bennünket. Jézus azt mondta: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden Igével, ami Isten szájából származik.” Aki rendszeresen olvassa az Igét, imádkozik, csendben van Isten előtt, annak a lelke táplálékot kap. Aki pedig nem, az lassan éhen hal. Lehet, hogy észre sem veszi, csak annyit érez, hogy valami hiányzik, hogy egyre gyengébb, hogy elfogy az ereje. De a baj gyökere sokszor az, hogy már régen nem legelt a füves legelőn, hogy eltűnt az Ige. Szükség van az Úr Igéjével való táplálkozásra. Fontos az is, hogy az ételt nem csak közel rakjuk a szánkhoz, hanem bekapjuk, megrágjuk, lenyeljük, megemésztjük… Az Ige sem lehet táplálék, ha csak gyorsan elolvasom a napi áhítatot és aztán szaladok tovább. Persze van, hogy a gyorskaja az egyetlen megoldás, de hosszútávon nem egészséges. Az a normális, ha nekiülünk, jól megrágjuk az Igét, és szép lassan felszívódhat a lelki tápanyag… Sőt, még a lelki kérődzés is hasznos lehet: újra megrágni azt, amit egyszer már megrágtunk és lenyeltünk… Te mikor voltál utoljára a füves legelőn? Mikor volt utoljára, hogy úgy igazán leültél az Ige elé és kérted: szólj hozzám Uram? A jó pásztor ma is füves legelőkre, csendes vizekhez akar vezetni, de ehhez Őt kell követni. 2. A pásztor vezet: „Lelkemet felüdíti, igaz ösvényen vezet az ő nevéért." Miért van vezetésre szükség? Mert a juhok mennek a maguk feje után, nagyon buta állatok és rosszul is látnak. Hadd beszéljen ez a videó magáért. Sokszor olyanok vagyunk, mint ez a juh: az Úr kiszabadít a gödörből, ahova juttattuk az életünket, de ahelyett, hogy hálát adnánk és elkezdenénk Őt követni, inkább szaladunk újra a magunk feje után és ugyanabba a gödörbe zuhanunk vissza. De a pásztor szeretne az igaz úton vezetni. Ez egyrészt az üdvösség útjára mutat, arra, hogy Jézus az út a mennybe. De a földi életünkre nézve is szeretne vezetni az Úr: hogy mire szánjam a mai napomat, hogy milyen döntést hozzak, hogy milyen szolgálatot vállaljak, hogy merre menjek, amikor elágazáshoz érek az életemben. A testvérek is rengeteg ilyen tapasztalatról számolnak be, amikor a mindennapokban felteszik a kérdést, hogy „na Uram, ma mit szeretnél?”, és az Úr megmutatja, hogy kihez kell elmenni, mit kell tenni… Isten szeretné számunkra az Ő útjait megmutatni, ahogy azt a 25. zsoltárban fogjuk majd olvasni. De sokan aggódnak: Mi van akkor, ha rosszul döntök? Mi van, ha nem hallom tisztán, merre küld a pásztor, és rossz irányba indulok el? Mi van, ha eltévedek? Hogyan vezet a pásztor? A pásztor nem összehívja a nyájat, elmagyarázza, hogy merre kell menni, és aztán elküldi őket és várja, hogy megérkezzenek. Hanem elől megy, mutatja az utat. A juhoknak nem térképet ad, hanem önmagát. Jézus azt mondta: „Ahol én vagyok, ott lesz az én szolgám is." A lényeg, hogy a pásztorral legyünk folyamatos, élő kapcsolatban, és akkor ott leszünk, ahol a helyünk van. Mert aki a pásztort követi, az jó helyre ér, még akkor is, ha közben nem látja az egész utat. A juhnak nem kell tudnia mindig, hogy pontosan hova megy. Csak ahhoz kell ragaszkodnia, hogy ki az ő pásztora és követnie kell Őt. Te szoktad kérni, hogy Isten vezessen? Vagy inkább magad döntöd el, merre mész, és utána kéred, hogy áldja meg a döntésedet? A jó pásztor vezet. De ehhez el kell engedni azt, hogy majd én tudom. 3. A pásztor védelmez: „Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy: vessződ és botod megvigasztal engem." Dávid nem azt mondja, hogy Isten bárányainak az élete mindig vidám, sosincs semmi nehézség, vörös szőnyegen vonulnak végig az ösvényeken… Dávid arról beszél, hogy Isten bárányainak sokszor a halál árnyékának völgyében kell járniuk. Van, hogy arra vezet az út. Ezen nem kell meglepődni, a hívő ember életében is lesznek völgyek. Bizonyára mindannyiunknak van ilyen völgye, vagy volt már. Lehet, hogy egy hosszú betegség, amely lassan megnyomorította az életet. Lehet, hogy egy gyász, amely után az élet soha nem lett már ugyanolyan. Lehet, hogy egy családi feszültség, amely évek óta ott van és nem oldódik meg. Lehet, hogy a magány, amely lassan felemészt. Lehet, hogy egy csalódás, amely megrendítette a bizalmat. Sok völgyünk lehet. És Isten nem kivesz a völgyből, hanem a nehézségben is velünk van. Sőt, Jézus volt az, aki igazán megjárta a halál völgyét miértünk. Ő tudja, milyen a völgyben lenni, és éppen ezért együttérez velünk és ott van velünk a nyomorúságban. Dávid azt írja: vessződ és botod megvigasztal engem. Az írásmagyarázók azt mondják, hogy a vessző és a bot különböző funkciókat látott el. Az egyik az volt, amivel a pásztor megvédte a nyájat a ragadozóktól. Ha egy farkas közeledett, a pásztor nem szépen kérte, hogy távozzon, hanem harcba szállt, ehhez pedig kellett fegyver. Ez volt az egyik. A másik pedig az, amivel a pásztor a juhot visszaterelte, ha az rossz irányba indult. Ha egy juh nekiindul a szakadéknak, a pásztor nem hagyja, hogy csak úgy menjen, hanem ha kell, akkor odacsap. És az bizony fáj. De Dávid azt írja: vessződ és botod vigasztal. Ez tényleg vigasz? A vesszőcsapás tényleg megvigasztal? Hát ha valaki hagyja a juhot a szakadékba futni, az nem gondoskodás, hanem közöny. De ha a pásztor visszatereli (ha kell, akkor kemény kézzel), az azt jelenti, hogy számon tartja és szereti, hogy fontos a számára. Lehet, hogy van az életünkben valami, ami fájdalmas, és mégis azt érezzük, hogy Isten keze van benne. Egy kényelmetlen helyzet, ami visszaterel a helyes útra. Egy ajtó, ami bezárult és rosszul esett, de megakadályozott valamiben, ami rosszabb lett volna. Egy nehézség, ami megtört valamit benned, ami meg kellett, hogy törjön. A jó pásztor vesszője és botja vigasztal. Hiszen az Úr fenyítése azt jelenti: nem vagyok egyedül, és nem mindegy neki, mi lesz velem, hanem szeretne megvédeni és a helyes úton vezetni engem. Tehát Dávid azt mondja: az Úr az én pásztorom. És ebből a személyes vallomásból bontakozik ki az egész zsoltár. A pásztor táplál: megmutatja, hol van az élet, és elvezet a füves legelőkre, a csendes vizekhez. A pásztor vezet: nem térképet, hanem önmagát adja és elől megy az úton. A pásztor védelmez: nem kivesz a halál árnyékának völgyéből, hanem végigmegy velünk rajta, és ott van mellettünk akkor is, amikor a legsötétebb szakaszra érünk. De mindez csak annak az életében igaz, aki valóban a jó pásztorhoz tartozik. Aki nemcsak tud róla, hanem követi is és egészen rábízta magát. Jézus ma is hív. Azt mondja: én vagyok a jó pásztor. Ismerlek téged – a nevedet, a félelmeidet, a szükségedet, a völgyeidet. És szeretnélek táplálni, vezetni és megvédeni. Hozzám térhetsz vissza most először, vagy már sokadjára.