Nem úgy, ahogy gondoltuk
1Krónikák 17
1Amikor Dávid már a palotájában lakott, ezt mondta Dávid Nátán prófétának: Nézd, én cédruspalotában lakom, az Úr szövetségládája pedig sátorlapok alatt. 2Nátán ezt mondta Dávidnak: Tedd meg mindazt, ami szándékodban van, mert veled van az Isten! 3De még azon az éjszakán az történt, hogy így szólt Isten igéje Nátánhoz: 4Menj, mondd meg szolgámnak, Dávidnak, hogy ezt mondta az Úr: Nem te építesz nekem házat, hogy abban lakjam, 5hiszen attól fogva, hogy fölhoztam Izráel fiait, nem laktam házban mindmáig, hanem sátorból sátorba, egyik hajlékból a másikba mentem. 6Amíg együtt vándoroltam egész Izráellel, mondtam-e egy szóval is Izráel bármelyik bírájának, akit népem, Izráel pásztorául rendeltem: Miért nem építettetek nekem egy házat cédrusfából? 7Most azért ezt mondd szolgámnak, Dávidnak: Ezt mondja a Seregek Ura: Én hoztalak el a legelőről, a juhnyáj mellől, hogy fejedelme légy népemnek, Izráelnek. 8Veled voltam mindenütt, amerre csak jártál, kiirtottam előled minden ellenségedet. Olyan nevet szereztem neked, amilyen neve csak a legnagyobbaknak van a földön. 9Helyet készítettem népemnek, Izráelnek is, és úgy ültettem el ott, hogy a maga helyén lakhat. Nem kell többé rettegnie, és nem nyomorgatják többé a gonoszok, mint kezdetben, 10attól az időtől fogva, hogy bírákat rendeltem népemnek, Izráelnek, és megaláztam minden ellenségedet. Azt is kijelentettem neked, hogy az Úr akarja a te házadat építeni. 11Ha majd letelik az időd, és pihenni térsz őseidhez, fölemelem majd utódodat, az egyik fiadat, és szilárddá teszem az ő királyságát. 12Ő épít nekem házat, én pedig megerősítem a trónját örökre. 13Atyja leszek, és ő az én fiam lesz. Nem vonom meg tőle szeretetemet, ahogyan megvontam elődödtől, 14hanem házam és királyságom szolgálatába állítom örökre, és trónja örökké szilárd lesz. 15Nátán pontosan e beszéd és látomás szerint beszélt Dáviddal. 16Ekkor bement Dávid király az Úr színe elé, leült, és ezt mondta: Ki vagyok én, Uram, Istenem? És mi az én házam népe, hogy eljuttattál engem idáig? 17Sőt még ezt is kevesellted, Istenem, és a távoli jövőre nézve is tettél ígéretet szolgád házának, és megmutattad nekem azt az embert, akit még nálam is magasabb méltóságra emelsz majd, Uram, Istenem! 18Mit is mondhatna még Dávid, ha ennyire megtisztelted szolgádat? Hiszen te ismered szolgádat! 19Uram, a te szolgádért és a te szándékod szerint vitted véghez mindezt a hatalmas dolgot, hogy megismertesd e hatalmas dolgokat. 20Uram, senki nincs hozzád fogható, sőt nincs is rajtad kívül isten, egészen úgy, ahogyan magunk is hallottuk. 21Van-e még egy olyan nemzet a földön, mint a te néped, Izráel, amelyért elment az Isten, és kiváltotta, hogy az ő népe legyen, és nevet szerzett magának nagy és félelmetes tettekkel, mint ahogyan te nemzeteket űztél ki néped elől, amelyet kiváltottál Egyiptomból? 22Így tetted népedet, Izráelt a magad népévé örökre, te pedig, Uram, az Istenük lettél. 23Most azért, Uram, maradjon meg örökre az az ígéret, amelyet szolgádnak és háza népének tettél, és tégy úgy, ahogyan ígérted! 24Akkor megmarad és nagy lesz a te neved örökké, mert ezt mondják: A Seregek Ura Izráel Istene, ő az Istene Izráelnek! Szolgádnak, Dávidnak a háza pedig szilárd lesz színed előtt. 25Te, én Istenem, azt a kijelentést adtad szolgádnak, hogy megépíted házát. Ezért volt bátorsága szolgádnak, hogy így imádkozzék hozzád. 26Valóban, Uram, te vagy az Isten, és te ígérted szolgádnak ezt a jót. 27Áldd meg azért kegyelmesen szolgád házát, hogy örökre színed előtt legyen! Mert ha te, Uram, megáldod, örökre áldott lesz!
Igehirdetés
Vannak jó és vannak rossz ötleteink. A rossz ötleteket könnyű elengedni, mert ha észrevesszük, hogy valami hibádzik, akkor nyilván nem akarjuk azt megvalósítani. A jó ötletekhez viszont sokszor ragaszkodunk. Hiszen van egy elképzelésünk, és ahogy végiggondoljuk, egyre inkább úgy tűnik, hogy ennek így kell lennie. Jó az irány, jó a szándék, minden körülmény adott. És minél többet gondolkodunk rajta, annál biztosabbak vagyunk benne, hogy ez így jó. És mi van ha Isten mégis azt mondja: nem? A felolvasott Igénkben Dávid egy ilyen helyzetben van. Van egy jó szándékból fakadó, logikus és jó ötlete. Ekkor már nem az a menekülő ember, aki éveken keresztül bujkál Saul elől. Isten királlyá tette, megszilárdította az uralmát, békességet adott neki az ellenségeitől. Dávid pedig most már egy cédruspalotában lakik. És ahogy ott ül a palotájában, egyszer csak feltűnik neki valami. Megállapítja: „Én cédruspalotában lakom, az Úr szövetségládája pedig sátorlapok alatt.” Dávid a palotájában nem azon mesterkedik, hogy tovább növelje a hatalmát és vagyonát, hanem elkezd foglalkozni azzal, hogy mi van Istennel. Nekem van házam, Istennek pedig nincs. És megszületik benne a gondolat, hogy házat kell építenie Istennek. Ha végiggondoljuk, ez egy nagyon jó ötlet, nem lehet rajta fogást találni. Dávid király, megvan hozzá a hatalma, a lehetősége és az anyagi háttere, hogy templomot építsen Istennek. Ráadásul béke és gazdasági fellendülés van az országban, minden körülmény adott. Azt sem mondhatjuk, hogy önző vágyak irányítanák, hiszen nem saját magának akar építeni, hanem az Úrnak, hogy neki méltó helye legyen Izráel között. Minden abba az irányba mutat, hogy ennek így kell lennie. Isten mégis azt mondja, hogy nem. És kiderül, hogy ez a jó ötlet mégsem Istentől van. Ebben a történetben három emberre érdemes különösen figyelnünk. Ott van Nátán, aki Isten prófétájaként először rosszul ítéli meg a helyzetet. Aztán Dávid, aki Isten „nem”-jével találkozik, és egészen másképp reagál rá, mint ahogy talán várnánk. Végül pedig ott van egy titokzatos utód, akiről Isten beszél. Három szereplő, és három kérdés: 1. Nátán: Mit teszek, amikor kiderül, hogy tévedtem? 2. Dávid: Mit kezdek azzal, amikor Isten nem úgy tesz, ahogy én gondoltam? 3. Az utód: Mi Isten végső terve mindezzel? 1. Tehát kezdjük Nátánnal – Mit teszek, amikor kiderül, hogy tévedtem? Talán mindannyian szeretjük azt gondolni, hogy mi tudjuk, mit kell tenni. Jön a helyzet, átgondoljuk, felmérjük a lehetőségeket, használjuk az eszünket és meghozzuk a döntést. Ez így is van rendjén, Isten adott értelmet nekünk, hogy használjuk. De sokszor túlzásba esünk és azt gondoljuk, hogy egy adott dologban már annyira járatosak vagyunk, hogy a mi gondolatunk a tuti befutó. És a hívő életben is gondolkodhatunk így: már annyi éve megtértem, olyan sokat tudok az Igéről, rengeteg szolgáltam, csak tudom mit kell tenni a hit dolgában. Isten embere vagyok, tudom hogy kell szolgálni, bizonyságot tenni, a hívő életet megélni, másokat vezetni. Na de itt van ez a Nátán. Ő is Isten embere volt. Bár most olvassuk először a nevét Sámuel könyvében, de mégis úgy ismerjük őt, mint aki hűséges szolgája volt Istennek, aki hitelesen adta át az Úr üzenetét Dávid királynak. Valószínűleg eszünkbe jut Dávid és Betsabé története is, amikor a próféta Isten akarata szerint jár el, Ő Isten embere. Ha valaki, akkor Nátán tudta azt, hogy mi Isten terve, mi Isten szándéka. Ezt Dávid is így gondolta, ezért amikor ötlete támadt, akkor magához hívatta a prófétát és kikérte a véleményét, hiszen majd Ő biztos jó útmutatást ad. Tehát Dávid tanácsot kér. Én nem tudom Nátánban mi játszódhatott le, de el tudom képzelni, hogy valami ilyesmi: Itt van ez az Istent követő király, Dávid, és teljesen logikus, amit mond. Semmi kivetnivalót nem találok benne. Valóban furcsa ez, hogy ő palotában, az Úr ládája meg sátorban lakik. Meg hát milyen kegyes dolog ez a királytól, hogy ennyire fontos számára az Úr ügye. Hát mi rossz lehet ebben? Most az ország gazdasága is megfelelő egy ilyen építkezéshez, béke van az országban. Minden stimmel, csináljuk! És meg is mondja neki: „Tedd meg mindazt, ami szándékodban van, mert veled van az Úr!” Logikus és kegyes az ötlet. Minden stimmel. Még a próféta is elmondja: veled van az Úr. De később kiderül, hogy az Úr mégsem volt Dáviddal ebben a tervében. Logikus volt, jószándékból fakadt, a körülmények is megfelelőek voltak, de Isten mégsem ezt akarta. Dávid és Nátán a szívükre hallgattak, és a szívük tele volt Isten iránti buzgósággal, de mégsem az Úr tervéhez igazodtak a buzgóságukkal. Nátán is rábólintott úgy, hogy Istent nem kérdezte, mert hát logikus meg jószándékú volt az ötlet, akkor minek ezt túlgondolni. Kedves Testvérek! Ha Nátán próféta, az Isten embere tudott rossz döntést hozni logikából és jószándékból, akkor mennyivel inkább tudunk mi is… Mert hát mi már tudjuk, mi már annyi éve hívők vagyunk, annyit szolgáltunk, hogy a végére már függetlenekké váltunk Istentől és tudjuk mi nélküle is… Talán az Úr nevében is tanácsolunk másokat, mint Nátán: „Tedd meg mindazt, ami szándékodban van, mert veled van az Úr!” Hát nem volt vele. Arra hívlak testvérem, hogy életed minden dolgát, kicsiket-nagyokat vidd oda az Úr elé. Kérd tőle, hogy Ő vezessen, Ő legyen tanácsadód, Ő adjon bölcsességet. Kérheted, amit énekeltünk: „Útaid Uram, mutasd meg, hogy el ne tévelyedjem!” Ez persze nem azt jelenti, hogy legyünk döntésképtelenek, meg hogy ne használjuk az értelmünket, logikánkat. Hát azt is Istentől kaptuk, éljünk vele! De ne ezekben bízzunk, ne legyünk túl magabiztosak, hogy mi már mindent tudunk… Nátán is gondolhatta úgy: Ő már tudja, hát ő a nagy próféta, aztán meg mondta a rosszat Isten nevében. Nem mindig az az Isten szerinti, ami logikus, meg ami jó szándékból fakad. Ezt a saját életemben rengetegszer megtapasztaltam, hogy logikusnak tűnő dolgokon nem volt áldás. Valamint ennek a fordítottját is: logikátlannak tűnő döntéseket megáld Isten. Amikor mi összeházasodtunk a feleségemmel, nagyon sokan megpróbáltak lebeszélni. Nem csak világi családtagok, barátok, hanem még lelki vezetők is. Mert még tanulok, hogy fogunk megélni, meg csak úgy ott hagyni a szülői házat… Sok-sok érv, melyek mögött tényleg volt ráció és féltő szeretetből mondták ezeket. De a házasságunk egy imádságban született döntés volt, és Isten vezetésére hallgattunk. És azóta is tapasztaljuk az életünkben Isten áldását és gondviselését. Rengeteg áldásról maradtunk volna le, ha a logikára hallgatunk. Mielőtt belevágsz valamibe, megkérdezed: Uram, akarod ezt? Mielőtt tanácsod adsz valakinek, imádkozol érte, hogy valóban azt mondd, amit Isten akar? Mielőtt meghozol egy fontos döntést, kéred Isten vezetését? Nem lehet saját ötletek mentén követni és szolgálni Istent. Mert lehet, hogy egyébként minden stimmel, de nem biztos, hogy Isten adja rá az áldását. Tehát Nátán hibázik, de aztán nagyon nagy példát állít elénk. Amikor Isten szembesíti őt, akkor nem ragaszkodik az igazához, hanem beismeri, hogy tévedett. Miután Isten elmondta neki az igazi tervét, ezt olvassuk: „Nátán pontosan e beszéd és látomás szerint beszélt Dáviddal.” Nátán megalázta magát az Úr előtt. Bennem azért biztos ott lett volna az, hogy csak nem kéne megváltoztatni a véleményemet. Hát már kimondtam, hogy veled van az Úr… Mit fog gondolni a király, ha ezt megváltoztatom? Oda lesz a prófétai tekintélyem, talán meg is ölet… Ezt így nem lehet… De Nátán nem ezzel foglalkozik. Neki fontosabb a saját igazánál az, hogy a címzetthez eljusson Isten üzenete. Tehát Nátán példája arra tanít minket, hogy életünk minden dolgában, a kicsikben és a nagyokban is, Istentől kérjünk bölcsességet. Hiszen sokszor nem az az Isten szerinti döntés, amit mi logikusnak gondolnánk. De ha esetleg tévedtünk is, akkor ott a lehetőség, hogy mint Nátán, beismerjük a hibánkat és megalázzuk magunkat Isten előtt. 2. Dávid: Mit kezdek azzal, amikor Isten nem úgy tesz, ahogy én gondoltam? Tehát Dávid ötlete jónak tűnik, Isten mégis azt mondja rá: nem. Mihez kezd Dávid? Azt hiszem sokan talán elkezdtük volna győzködni Istent: jaj Uram, dehogynem, neked méltó templomot kel építeni. Valaki talán megsértődne: íme, mindent beleadtam ebbe és Istennek nem kell… Lehet, hogy valaki új terveket szőne: jól van, de akkor mi legyen helyette? Lehet, hogy más csak sajnálkozna: kár, pedig olyan szép lett volna a templom… Mit tesz Dávid? Egészen egyszerű dologról olvasunk: „16Ekkor bement Dávid király az Úr színe elé, leült…” Amikor Dávidnak nemet mond Isten, akkor nem felháborodik, nem győzködi Istent, nem ötletel, hanem leül a színe előtt. Jó lenne, ha mi is tudnánk így lenni. Amikor Isten keresztül húzza a számításainkat nem az öklünket ráznánk, hanem elcsendesedve leülnénk az Ő lábainál. Dávid odaül és imádkozik. És megint csak, nem úgy, ahogyan sokszor mi tennénk: Uram, ezt, meg azt szeretném; adj áldást a kigondolt tervemre; építsd fel a templomodat; hadd sikerüljön ez a szolgálat; hadd történjen meg az életemben, amire régóta vágyom… Dávid ezzel kezdi az imádságát: „Ki vagyok én, Uram, Istenem? És mi az én házam népe, hogy eljuttattál engem idáig?” És elkezdi sorolni, hogy mennyi mindent köszönhet Istennek: elhozta a juhok mellől, legyőzte az ellenségeit, nevet szerzett neki… Aztán nem csak saját magáról beszél, hanem Izrael sorsáról is: népévé tette őket, kiváltotta őket Egyiptomból, országot adott nekik… Most meg azt ígéri, hogy nem Dávid épít házat Istennek, hanem Isten fog házat, azaz dinasztiát építeni Dávidnak. És most könnyen mondhatná valaki: Dávidnak milyen könnyű volt ezt az „új” tervet elfogadni, hiszen jól jött ki belőle, Isten ígéretet adott neki. De hát mi talán rosszul jövünk ki abból, ha Isten nemet mond a mi tervünkre és valami mást készít? Talán ránk nem igaz, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javára válik? Talán a mi életünkben Isten nem látja jobban a dolgokat, mint mi? A kérdés az, hogy készek vagyunk-e a saját elképzeléseinkről lemondani, hogy az Úr tervét elfogadjuk. És azért Dávidnak sem lehetett könnyű az, hogy le kell mondania a templomépítésről. Hiszen ő lehetett volna az a király, aki templomot épít. Ez lehetett volna egy nagy teljesítmény, valakivé válhatott volna, ő lehetett volna Isten nagy szolgája. De meglátja, hogy ez nem az ő feladata, kész lemondani róla és elfogadni az Úr tervét. Tehát Dávid odaül az Úr elé és az egész nézőpontja megváltozik. Onnan indul: mit tehetek én Istenért? És eljut oda: mit tett velem Isten? És mennyi mindent fog még… Eddig magával és a saját terveivel foglalkozott, most már azt tartja szem előtt, hogy Isten mit munkál. Jó lenne számunkra is egy ilyen perspektíva váltás. Jó lenne, ha nem azzal lennénk tele, hogy én, én, én. Én teljesítményem, én hitem, én terveim. Persze, van felelősségünk, de jó lenne inkább azt fókuszba helyezni, hogy Isten mit tett értem és mit szeretne még az életemben kimunkálni. Amíg magammal vagyok elfoglalva, hogy én milyen szuper ember, meg rendkívüli hívő és szolgáló vagyok, addig zárva lesz a szívem Isten terve iránt. Persze a másik véglet is veszélyes, amikor folyamatosan csak ostorozom magam és semmire nem vagyok jó… Isten kezében észrevesszük a hiányosságainkat, de meglátjuk azt is, hogy milyen nagy az Ő kegyelme. Testvérem, te mikor ültél oda így Isten elé? Hogy csak végiggondoltad, hogy mennyi mindent tett érted Isten: hogy megteremtett, hogy megváltott, hogy életed sok nyomorúságában megőrzött. Remélem van mit sorolnunk, hogy miben tapasztaltuk meg Isten munkáját. Jó lenne ma is így elcsendesedni és végre nem azzal foglalkozni, hogy én nekem teljesíteni kell és szuper hívőnek kell lennem, hanem egyszerűen feltenni a kérdést: „ki vagyok én, Uram, Istenem, hogy ennyi jót tettél velem?” Dávidból kitör a hálaadás és dicsőítés. Így lenne jó nekünk is odaülni Isten lábaihoz, és végiggondolni az Ő tetteit és ígéreteit. Na de mi is volt Isten ígérete Dávidnak? Itt jutunk el a harmadik szereplőnkhöz. 3. Az utód: Mi Isten végső terve mindezzel? Isten azt mondja Dávidnak, hogy nem ő fog házat építeni neki, hanem Isten fog házat építeni Dávidnak. És azt mondja: „Ha majd letelik az időd, és pihenni térsz őseidhez, fölemelem majd utódodat, az egyik fiadat, és szilárddá teszem az ő királyságát. Ő épít nekem házat, én pedig megerősítem a trónját örökre. Atyja leszek, és ő az én fiam lesz… és trónja örökké szilárd lesz.” Elsőre azt gondolhatnánk, hogy hát nyilván Salamonról van szó. Dávid fia lesz, ő fogja felépíteni a templomot, és valóban ő lesz Dávid után a király. Tehát Isten ígérete valamilyen értelemben benne teljesedik be. De amikor Isten azt mondja, hogy „megerősítem a trónját örökre”, akkor azért elbizonytalanodunk. Hiszen Salamon után konkrétan kettészakad és pár száz éven belül meg is szűnik az izraeli királyság. Az egész Ószövetségen végigvonul ez a várakozás: ki lesz az a Dávid fia, akinek valóban örökké tart a királysága? Ki lesz az a király, akit Isten felemel, akinek a trónja valóban örökké szilárd lesz? Nem véletlenül kezdődik úgy az Újszövetség első könyve, Máté evangéliuma: „Jézus Krisztusnak, Dávid fiának nemzetségkönyve”. És amikor az angyal bejelenti Máriának Jézus születését, ezt mondja róla: „Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak a trónját, ő pedig uralkodik a Jákób házán örökké, és királyságának nem lesz vége.” És mondhatnánk még rengeteg példát az újszövetségből, ami arra mutat, hogy Jézus ez az eljövendő király. Ez az evangélium, ami már Dávid számára is fátyolosan elhangzik: Jézus Krisztus királyként eljön a földre és elhozza közénk az Isten országát. Egészen különös módon jött el az király: nem cédruspalotába érkezik, nem épít magának templomot, és nem a trónon éri a békés halál. Ott a kereszten, töviskoronával a fején szenvedett és halt meg ez a király. Ezért olyan fontos az, hogy Isten azt mondja Dávidnak: „fölemelem majd utódodat.” Az Újszövetség pedig megmutatja, hogy ez az ígéret Jézus Krisztusban teljesedik be. Ő meghalt, de Isten felemelte, azaz feltámasztotta és a trónjára ültette. Így értjük meg igazán, hogy milyen nagy dolog történt azon az estén Dáviddal. Dávid azt akarta, hogy Istennek legyen egy háza Izraelben, az Úr viszont olyan utódot adott, akin keresztül Isten maga jött el közénk. Dávid azt akarta, hogy Isten neve nagy legyen Izráelben. Isten pedig Jézus Krisztusban olyan nevet adott, amely előtt egy napon minden térd meghajol. És látjuk, hogy ez a történet nem Dávid nagyszerűségéről szól, nem az ő jó ötletéről, még csak nem is Salamon templomépítéséről, hanem arról, hogy Isten milyen örökkévaló házat épített számunkra. Dávid azon az estén csak egy ígéretet hallott. Mi már tudjuk, hogy a Király eljött, meghalt, feltámadt és most is uralkodik. Dávidnak nem kellett megépítenie azt, amit kigondolt, és nekünk sem kell megépítenünk a saját üdvösségünket, boldogulásunkat, mert Isten már megtette azt, amit mi soha nem is tudtunk volna megtenni. Éppen ezért mi ne azzal foglalkozzunk, hogy magunkat építsük, hogy magunkat igazoljuk, hanem álljunk oda a király elé, a kegyelem királyi trónusához és fogadjuk el azt a kegyelmet, amit ő készített a számunkra. Három szereplőt láttunk tehát. Nátán kapcsán megérthettük, hogy nem elég ha egy ötlet jó és logikus, hanem meg kell vizsgálnunk azt is, hogy Isten mit szól hozzá. És ez a próféta nagy példa volt előttünk, hogy ha tévedtünk is, azt alázattal be lehet ismerni. Aztán láttuk Dávidot, aki a nemleges válaszra nem felháborodott, hanem odaült az Úr elé és nézőpontot váltott: eddig azzal foglalkozott ő mit tehet Istenért, utána pedig azzal, hogy Isten mit tett érte. Harmadszor pedig az utódot, az örök királyt, Jézust láttuk, aki királyként meghalt, feltámadt és ma is uralkodik. Lehet, hogy ma nem úgy alakulnak a dolgaink, ahogy mi gondoltuk. De bízhatunk abban az Istenben, aki már megmutatta, hogy a tervei jobbak a mieinknél. Ne a magunk házait próbáljuk mindenáron építeni, hanem bízzuk magunkat arra a Királyra, aki ma is él és uralkodik.