A győztes élet három veszélye
Lectio - 2Krónikák 26,1-15
Akkor Júda egész népe fogta, és a tizenhat éves Uzzijját tette királlyá apja, Amacjá helyett. Ő építette ki Élatot, amelyet visszacsatolt Júdához azután, hogy a király pihenni tért őseihez.Tizenhat éves volt Uzzijjá, amikor uralkodni kezdett, és ötvenkét évig uralkodott Jeruzsálemben. Anyjának a neve Jekoljá volt, Jeruzsálemből származott. Azt tette, amit helyesnek lát az Úr, egészen úgy, ahogyan apja, Amacjá tette.Az Istent kereste Zekarjá idejében, aki istenfélelemre tanította, és amíg az Urat kereste, sikert adott neki az Isten. Uzzijjá háborút indított a filiszteusok ellen, és lerombolta Gát, Jabné és Asdód várfalát, sőt városokat épített Asdódnál és a filiszteusok között. Isten megsegítette őt a filiszteusok, a Gúr-Baalban lakó arabok és a meúniak ellen. Az ammóniak is adót fizettek Uzzijjának, és eljutott a híre egészen Egyiptomig, mert egyre jobban megerősödött. Azután őrtornyokat építtetett Uzzijjá Jeruzsálemben a Szöglet-kapunál, a Völgy-kapunál meg a Sarok fölött, és megerősítette azokat. A pusztában is építtetett őrtornyokat, és sok kutat ásatott, mert sok jószága volt a Sefélá-alföldön és a síkságon. Földművesei és szőlőmunkásai voltak a hegyeken és a gyümölcsösben, mert szerette a földművelést.Volt Uzzijjának jól képzett harcosokból álló hadereje is, amely csapattestenként vonult a harcba. Ezeknek a számát Jeíél kancellár és Maaszéjá elöljáró segítségével Hananjá, a király egyik parancsnoka állapította meg. A hadköteles vitézek családfőinek a száma összesen kétezer-hatszáz volt. Az ő parancsnokságuk alá tartozó haderő háromszázhétezer-ötszáz jól képzett harcosból állt, akik hatalmas erővel segítették a királyt az ellenség ellen. Fölszerelte Uzzijjá az egész sereget pajzzsal, dárdával, sisakkal, páncéllal, íjjal és parittyakővel. Csináltatott Jeruzsálemben ötletes hadigépeket az őrtornyokra és a szegletbástyákra nyilak és nagy kövek kilövésére. Így aztán messzire eljutott a híre, mert ezekben csodálatos segítséget kapott; végül igen megerősödött.
Textus - 2Krónikák 26,16-23
Amikor azonban megerősödött, vesztére felfuvalkodott, és vétkezett Istene, az Úr ellen. Bement ugyanis az Úr templomába, hogy illatáldozatot mutasson be az illatáldozati oltáron. De bement utána Azarjá főpap és vele együtt az Úr papjai, nyolcvan erős ember. Elébe álltak Uzzijjá királynak, és ezt mondták neki: Nem a te dolgod, Uzzijjá, hogy illatáldozatot mutass be az Úrnak, hanem Áron fiaié, a papoké, akiket azért szenteltek föl, hogy ők mutassák be az illatáldozatot. Menj ki a szentélyből, mert vétkeztél, és ez nem válik dicsőségedre az Úristennél! Erre felbőszült Uzzijjá, akinek éppen a kezében volt az illatáldozathoz való tömjénező. De amikor felbőszült a papok ellen, poklos folt jelent meg a homlokán az Úr házában levő papok előtt, az illatáldozati oltár mellett. Amikor aztán Azarjá főpap és a többi pap feléje fordult, meglátták a poklos foltot a homlokán. Ekkor kiűzték onnan, de ő maga is sietve távozott, mert az Úr verte meg őt. Uzzijjá király poklos maradt halála napjáig, és egy elkülönített házban lakott poklosan, mert kizárták az Úr házából. Fia, Jótám állt a királyi palota élén, ő bíráskodott az ország népe fölött.Uzzijjá egyéb dolgait elejétől a végéig megírta Ézsaiás próféta, Ámóc fia. Azután Uzzijjá pihenni tért őseihez, és eltemették ősei mellé a királyi temető mezejébe, mert megállapították róla, hogy poklos. Utána a fia, Jótám lett a király.
Igehirdetés
A református Kalauzt olvasva az elmúlt napokban újabb királyok életével ismerkedhettünk meg. Már megszokhattuk, hogy a Szentírás mindig tesz egy megállapítást, hogy az adott illető jó király volt és azt tette, amit az Úr jónak lát; vagy rossz király volt, és azt tette, amit az Úr rossznak lát. A mai alanyunk, Uzzijjá, abszolút jó fényben tűnik fel előttünk az Igében. Azt olvastuk róla: „Azt tette, amit helyesnek lát az Úr, egészen úgy, ahogyan apja, Amacjá tette.” Uzzijjáról egyértelműen azt olvassuk, hogy Isten szerinti király volt és az életét, uralkodását próbálta Istennek tetsző módon végezni. Az Urat kereste, sikeresen legyőzte Isten népének az ellenségeit, sikeres háborúkat vívott a filiszteusok és az edómiak ellen. 52 évig uralkodott és az ez 52 év Isten népének a javára szolgált: az uralkodása gazdasági fellendülést, sok építkezést, erős hadsereget hozott. Nem is véletlen, hogy messzire eljutott Uzzijjá hatalmának a híre. A Szentírás ki is mondja, hogy Isten csodálatos módon megsegítette ezt a királyt és hatalmas áldás lett ő Isten népének. Ha megnézzük Uzzijjá életét, azt mondanánk, hogy ilyen a győztes hívő élet: a helyén volt, az Urat kereste és Isten sikert adott neki. Talán sokan itt is átéltük már ezt, hogy milyen az, amikor az Urat keressük, a helyünkre kerülünk és ott Isten áldásait megtapasztaljuk. Hogy megtaláljuk a helyünket a munkahelyen, a családban, a szolgálatban és Isten azt megáldja, és van gyümölcse annak, amit csinálunk. Nagy csoda az, ha az Úr már adott győzelmeket az életünkben: ha sikerült diadalmaskodni egy kísértésben, ha Isten adott sikert a szakmánkban, ha láttuk a szolgálatunk gyümölcsét. Talán sokan átéltük már ezt, látok egyetértő tekinteteket. Na de mi következik a győzelmek után? Uzzijjá látta az Úr erejét, megtapasztalta a győzelmeket, látta, hogy Isten rajta keresztül építi az Ő népét. Itt van egy győztes élet. De hogyan tovább? Uzzijjá életében jönnek a veszélyek és a buktatók. Élete végén ez a győztes, hívő király elbukik. A nagy győzelmek után felfuvalkodik és ez okozza a vesztét. Úgyhogy most az ő története kapcsán a győztes hívő élet három veszélyével szeretnénk foglalkozni, hogy győztes csaták után milyen támadások jöhetnek és mire kell felkészülnünk. 1. Az első veszély az elbizakodottság. Ezt olvassuk Uzzijáról: „Amikor azonban megerősödött, vesztére felfuvalkodott, és vétkezett Istene, az Úr ellen.” Uzzijjá megtapasztalja a sok sikert, és a nagy győzelmek után elbízza magát. Neki ez már megy, már nem kell úgy az Urat keresni, mint eddig, nem kell tőle várni a segítséget. Már megy ez a saját erejével, módszereivel, hatalmával… Sok megtapasztalt győzelem, sok áldott szolgálat, sok év hívő élet után minket is megkísérthet ez: nekem már megy. Megvan a tapasztalatom, tudom hogy kell hívőnek lenni, tudom hogy kell döntéseket hozni, tudom hogy kell szolgálni… Én tudom, és közben észrevétlenül már nem is marad helye annak, hogy az Úr előtt leboruljak, hogy tőle várjak segítséget, vezetést. Tudnátok testvérek, hányszor szégyenültem már meg ebben, hogy ez nekem már megy… Mert hát már annyit prédikáltam, már annyit szolgáltam, megy ez… De nem megy az Úr nélkül. Lehet, hogy elmondok egy szép beszédet, lehet hogy eléldegélek egy döcögős hívő életet, de az Úr nélkül nem lesz rajta áldás. És lehet, hogy nagy kegyesen mindig elmondjuk: „az Úré a dicsőség”. De tényleg így is gondoljuk? Nem kísért meg odabent az önteltség, a kivagyiság? Jó lenne mindnyájunknak Pál apostolhoz hasonlóan gondolkodnunk: „Mert én a legkisebb vagyok az apostolok között, aki arra sem vagyok méltó, hogy apostolnak nevezzenek, mert üldöztem Isten egyházát. De Isten kegyelméből vagyok, ami vagyok, és hozzám való kegyelme nem lett hiábavaló, sőt többet fáradoztam, mint ők mindnyájan; de nem én, hanem az Istennek velem való kegyelme.” Látjuk, Pál apostol nem hallgatja el az érdemeit: többet fáradoztam, mint a többiek. Pál nem álalázatos, viszont hozzáteszi: de nem én értem el mindezt, hanem az Istennek velem való kegyelme. Látja magát Isten nélkül: egy senki, egy haszontalan torzszülött. De látja magát Istennel is: áldott eszköz, aki a legtöbbet tette az apostolok között. Pál a győzelmek között is emlékezett, hogy Isten nélkül csak ártani tudott Krisztus ügyének. De azt is látta, hogy az Ő kezében viszont áldott eszköz lett. Ő nem önbizalmat, hanem Istenbe vetett bizalmat tanult. Kedves Testvérem! A korábbi győzelmeidből te önbizalmat, vagy bizalmat tanultál? Azt tanultad meg, hogy „neked már megy”, vagy azt, hogy „nélküle semmi sem megy”? Te rászorulva érzed még magad Istenre? Tőle függ az életed, a döntéseid, a szolgálatod? Vagy már annyira tudod, hogy megy ez neked nélküle is? Jó lenne, ha nem az önbizalmunk, hanem az Istenbe vetett bizalmunk növekedne a győzelmek során. Mert az első veszély az elbizakodottság, amikor a győzelmek után már nem az Úrban, hanem önmagunkban bízunk és így vétkezünk az Úr ellen. 2. Ha tovább megyünk, látjuk, hogy Uzzijjá felfuvalkodottsága hova vezetett: bement az Úr templomába, hogy illatáldozatot mutasson be az oltáron. Ez elsőre nem tűnik nagy véteknek, hiszen milyen kegyes dolog ez, hogy Istennek akar áldozni. Mi volt ezzel a baj? Isten világosan kijelentette az Igéjében, hogy az illatáldozat bemutatása a papok szolgálata volt. Uzzijjá nem pap volt, hanem király. És királynak nagyon jó volt, mint láttuk: 52 évig pompásan vezeti Isten népét. De ez már nem elég neki, mostmár papnak is fel akar csapni. Neki ne mondják meg, hogy mit lehet és mit nem, ő ezt a szolgálatot is elvégzi. Mondhatnánk: mi baj lehet ebből? Hívő király, látszik, hogy Isten vele van, mit kell itt hepciáskodni, meg törvényeskedni? De hát ha így semmibe vesszük Isten szavát, akkor hogy akarunk neki áldozni? Hogy akarunk neki szolgálni? Hogy várjuk az Ő áldását erre? Uzzijjá jól ismerhette Isten törvényét, még figyelmeztetik is rá. Mégis bemegy a templomba, és magához veszi a papok szolgálatát, semmibe véve ezzel Isten szavát. Úgy viselkedik, mintha a királyi hatalma felülírhatná azt, amit Isten rendelt el. És lehet, hogy Uzzijját jó szándék vezérelte. Lehet, hogy őszintén úgy gondolta, hogy ezzel is Istennek ad dicsőséget, de közben éppen Isten világos parancsát hagyta figyelmen kívül. Az Úr szolgálatában nem elég a jó szándék. Nem vehetünk magunkra bármilyen szolgálatot, amit mi úgy gondolunk. A kegyesnek látszó szolgálat is lehet engedetlenség, ha nem az Úr szava szerint tesszük. És nagyon nagy károkat okoz az, amikor valaki önjelölt módon akar mindenféle szolgálatot végezni. És furcsa módon az önjelöltek sosem a wc pucolásban, hanem a nagy, látványos szolgálatokban brillíroznak. Mert hát ők ehhez értenek és nehogy már alantas szolgálatot kelljen végezniük. Önjelölten, a saját nagy ötleteink alapján nem lehet szolgálni Istent. Nem azért, mert bizonyos szolgálatok értékesebbek lennének, mint a többi, hanem mert az Úr különböző ajándékokat, tehetségeket, feladatokat adott nekünk. Olyan jó látni azt, ahogy jönnek a testvérek könyvelni, takarítani, karbantartani, kertészkedni, gyerekekkel foglalkozni, és még lehetne sorolni, most nem tudunk mindenre kitérni. De nagy kegyelem ez, amikor valaki meglátja, hogy miben van adottsága, mivel tudja Isten országát építeni és meg is teszi. És nem a másik szolgálatára irigykedik, meg önjelölten akar valakivé lenni, hanem hűségesen bele áll abba, amivel Isten megbízta. És lehet mondani, hogy ez felesleges, szeretetlen törvénykezés, nem kell így megítélni a másikat. De testvérem, örülnél ha a műtőben a sebész helyett a hentes várna? Nagy károkat okoz, ha valaki nincs helyén, hanem önjelölt módra keres magának feladatot. Uzzijjá nem elégedett meg azzal a hellyel, ahová Isten állította. Királyként pompás szolgálatot végzett, de többet akart annál, mint amit Isten rábízott. Neki kellett a paposkodás is. Kedves Testvérem, a saját helyeden szolgálsz, vagy a másik szolgálatát akarod betölteni? Kérhetjük az Urat, hogy mutassa meg a helyünket, és adjon alázatot, ott hűségesek maradni. Mert amire az Úr nem hív, azt hiába erőltetjük, nem lesz a dicsőségünkre – ahogyan ezt Uzzijjának is megmondják. Tehát a második veszély az önjelölt szolgálat. 3. A harmadik pedig az inthetetlenség. Látjuk a papok intését: „Nem a te dolgod, Uzzijjá, hogy illatáldozatot mutass be az Úrnak, hanem a papoké. Menj ki a szentélyből! Ez nem válik dicsőségedre az Úristen előtt.” A papok nem megalázni akarták a királyt, hanem megóvni. Az Igére hivatkoztak, és megmondták neki az igazat. Bátorság kellett ehhez, hiszen a királlyal szemben álltak ki, és könnyen bajba kerülhettek volna. Mégis szóltak, mert Isten rendjét és Uzzijjá javát tartották szem előtt. Hogyan reagált erre a király? Felbőszült a papok ellen. Neki ne mondja meg senki, még ezek a papok sem. Ide lehet eljutni a sok győzelem után: nekem ne mondja meg senki. Sok év hívőség, sok tapasztalat, sok áldás után könnyű úgy tetszelegni, mintha mi már mindent tudnánk és nem lenne semmi hibánk. Mintha a hívő tekintélyünk része lenne az, hogy mi mindig tudjuk. És talán félünk attól is, hogy ha beismerjük a hibánkat, akkor romlik az imázsunk és gyengének fogunk látszani. Pedig milyen jó, ha inthetőek vagyunk. Ha vannak mellettünk testvérek, akik szeretnek annyira, hogy mernek szólni, ha valami nem stimmel. Akik bátrak annyira, hogy elmondják: testvér, ebben lehet, hogy nincs igazad. Persze más az, ha csak kioktatni akarnak, de még amögött is lehet igazság. Nem attól leszünk jó hívők, hogy tévedhetetlennek gondoljuk magunkat. Jó lenne a testvéri intést komolyan venni. Testvérem, téged lehet inteni? Van még olyan ember, aki helyreigazíthat? Vagy te vagy a kiskirály, neked ne mondja meg senki? Mernek még téged inteni? Vagy a folyamatos visszatámadások után már meg sem próbálnak? Vagy ha veszi is a bátorságot, akkor meghallod, amit mond? Vagy csak visszatámadsz, hogy a másik milyen? Hát ő beszél? Van, hogy Isten küld ilyen Azarjákat, hogy minket figyelmeztessenek. A kérdés, hogy felbőszülünk, vagy alázatosan Isten elé visszük az ügyet, és ha kell, akkor tudjuk rendezni. És mit eredményez Uzzijjá inthetetlensége? Amikor haragra gerjed a papok ellen és továbbra is ott áll a kezében a füstölőedénnyel, akkor leprás folt jelenik meg a homlokán. A király, aki az imént még maga akart áldozatot bemutatni, most tisztátalanná válik és a papoknak ki kell vezetniük Isten házából, hiszen ott nem fér meg a tisztátalanság. Isten küld egy betegséget, ami véget vet az önkényes szolgálatának. A tisztátalanság miatt Uzzijjá nem mehetett be többé az Úr házába, és élete végéig elkülönítve kellett élnie. A király, aki nem fogadta el, hogy Isten megszabta a szolgálata határait, most kirekesztve él. A bűnnek következménye van. Az önjelöltség és inthetetlenség tisztátalanná tesz. Amikor az Úr szavát félretesszük, és a saját akaratunkat tesszük a helyére, azzal nemcsak másoknak ártunk, hanem a saját életünket is tönkretehetjük. Legyen intő példa Uzzijjá története. Mert láttuk a három veszélyt. Téged nem kísért meg most valamelyik? Nem kell valamelyik területen bűnbánatot tarts? Nem lett-e a korábbi győzelmekből önbizalom, az Istenbe vetett bizalom helyett? Nem próbáltál-e önjelölt módon olyan feladatot vállalni, amire nem Isten hívott el? Lehet-e még téged inteni, vagy csak beintesz mindenkinek, aki megpróbálja? Ha Uzzijjá életén végig nézünk, nem egy gonosz királyt látunk magunk előtt. Uzzijjá jó király volt, a szíve az Úré volt, az Urat kereste, sok mindent tett Isten népéért. És mégis elbukott ezeken a területeken az élete végén: elbizakodott, önjelölt lett és végül inthetetlenné vált. Intsen ez minket józanságra, hogy nem akkor vagyunk a legnagyobb veszélyben, amikor a filiszteusokkal vagy az edómiakkal állunk szemben – azokat Uzzijjá is legyőzte –, hanem amikor a saját büszke szívünkkel nézünk szembe, az az igazán veszélyes. Amikor a győzelmek után már annyira magunkkal vagyunk tele, hogy nem az Úrban bízunk, aki a győzelmet adta, hanem saját magunkban. Adjon nekünk az Úr olyan szívet, amely a győzelmek után is tud leborulni előtte, amely megtalálja a helyét a szolgálatban, és amely kész elfogadni az intést.