Vétkeztem, de
Igehirdetés
Hetünk kérdése továbbra is ez: „Ki leszel, ha nagy leszel?” Két nagy ember életével foglalkozunk: Saul királyéval és Saul Páléval. Az egyik foggal-körömmel ragaszkodott a saját nagyságához, a másik kész volt kicsivé lenni, hogy Krisztus növekedhessen. Tegnap este láthattuk annak első lépéseit Saul király életében, hogy hová vezet, ha valaki nem rendeli alá magát Isten akaratának, hanem a saját hatalmához és elképzeléseihez ragaszkodik minden áron. Láttuk, hogy Isten világos parancsot adott Saulnak: irtsa ki Amálékot. Ő azonban válogatott, persze ezt nem a jószívűség, hanem a kapzsiság és a dicsőségvágy vezérelte: a népet legyőzte, de Agág királyt és a legszebb állatokat megkímélte. Aztán emlékoszlopot is állított magának. És amikor Sámuel megérkezett, Saul rögtön így fogadta: „Teljesítettem, amit megparancsolt az Úr.” Csakhogy közben bégettek a juhok. Hiába mutogatott Saul másra, hiába keresett kegyes indokot az engedetlenségére, Sámuel válasza világos volt: többet ér az engedelmesség az áldozatnál. És tegnap este magunknak is feltettük a kérdést: Milyen szép juhokat őrizgetünk? Mi az, ami kibég a képmutató életünk mögül? Mi az, amiben kegyes indokkal próbáljuk magunkat igazolni, hogy az igazából nem is bűn? Innen folytatjuk ma este. A tegnapi Igénk azzal a megdöbbentő mondattal ért véget: „Te megvetetted az Úr igéjét, ő pedig elvetett téged, és nem leszel király!” Na ez, hogy a királyság a tét, már Sault is elgondolkodtatja, mert ezt hallva végre kimondja: „Vétkeztem.” De vajon valódi bűnbánat ez? Ezt szeretnénk most megvizsgálni. Olvasom Isten Igéjét: 24Saul így felelt Sámuelnek: Vétkeztem, mert megszegtem az Úr parancsát és a te beszédedet. Mert féltem a néptől, és hallgattam a szavára. 25De bocsásd meg ezúttal vétkemet, és jöjj vissza velem, hogy leboruljak az Úr előtt! 26Sámuel azonban ezt mondta Saulnak: Nem megyek vissza veled, mert megvetetted az Úr igéjét, az Úr pedig elvetett téged, és nem maradsz tovább Izráel királya.27Ezzel Sámuel sarkon fordult, és menni készült. De Saul megragadta a köpenye szélét, úgyhogy az leszakadt. 28Ekkor így szólt hozzá Sámuel: Így szakítja el tőled az Úr a mai napon Izráel királyságát, és másnak, nálad különbnek adja. 29Izráel fenséges Istene nem hazudik, és nem is bán meg semmit, mert nem ember ő, hogy bármit is megbánjon. 30Ő pedig ezt mondta: Vétkeztem, de azért add meg nekem a tiszteletet népem vénei és Izráel előtt! Jöjj vissza velem, hogy leboruljak Istened, az Úr előtt! 31Ekkor megfordult Sámuel, követte Sault, és Saul leborult az Úr előtt. Saul háromszor mondja el valamilyen formában, hogy vétkezett és bocsánatot kér. Viszont mindhárom alkalommal valamilyen módon ott van ez a kis szócska: de. És ez a „de” mindent megváltoztat. Mert ugyan formálisan felvállalja a hibáját és bűnbánatot tart, de mindig valami kifogással vagy látszatmegoldással próbálkozik. Vétkeztem, de … és jön a magyarázkodás. A mai estén ezzel szeretnénk foglalkozni, hogy merünk-e felelősséget vállalni, merünk-e őszintén bűnbánatot tartani vagy folyamatosan csak magyarázkodunk a bűneink felett. Három intő példát láthatunk Saul életéből. 1. Az első reakció az, amire talán számítanánk is. Amikor Sámuel szembesíti Sault, akkor Saul válasza rögtön az, hogy vétkeztem, de igazából a nép tehet mindenről. Ez az ádámi reflex: vétkeztem, de az asszony, akit mellém adtál… Vétkeztem, de csak azért mert féltem a néptől, mert erőszakoskodtak, mert győzködtek, mert ők ilyenek… A király, akinek vezetnie és felelősséget vállalnia kéne, inkább a rábízottakra mutogat. Mint említettem, a másokra való mutogatás a bűnesettől fogva kíséri az emberiség történetét. Korunkban viszont különös reneszánszát éli. Miért? Azért, mert azt nevelte belénk a pszichológia és a modern emberkép, hogy nincs is igazából bűn, hanem ha valamiben torzul is a személyiségünk, az azért van, mert valamilyen rossz hatás ért bennünket. És persze, jó látni a lelki folyamatokat, amiken végig megyünk, de könnyű végsősoron az önigazolás csapdájába esnünk. Nem én tehetek arról, hogy ilyen vagyok, nem én tehetek róla, hogy hibáztam, hanem a körülményeim. Mert az apám, mert az anyám, mert a gyerekkorom… És lehet sorolni, hogy mi ment fel bennünket a bűnünk alól. Ez a modern emberkép csapódik le a sorozatokban és a filmekben is. Nem rég láttunk egy rajzfilmet feleségemmel, amiben a főgonoszról rögtön az elején megtudtuk, hogy tömegeket mészárolt le. De a film végső tanulsága mégis az volt, hogy ő igazából nem is eredendően gonosz, hanem valami rosszat követtek el ellene és így eltorzult az ő személyisége. És a végén hirtelen megjavul és nem is kell elszámolnia azzal a sok gonoszsággal, amit tett. Mára már szinte sztereotipikus ez a befejezés, mindenhol ezt látjuk. Nem is beszélve arról a jelenségről, hogy divattá vált a tinilányok körében rajongásig beleszeretni sorozatgyilkosokba. Mert a netflixen, meg az egyéb streaming szolgáltatásokon ez most egy népszerű zsáner, hogy igaz történet alapján gyilkosok életét mutatják be egy-egy sorozatban, és mindig próbálnak rámutatni, hogy milyen gyerekkori traumák hatására váltak ők azzá, amivé váltak. És végsősoron kialakul egy empátia a főszereplők irányába, és ennek köszönhetően tinilányok tömegei szerettek bele például Jeffrey Dahmerbe, a milwaukee-i szörnyetegbe. Most nem szeretném ezt tovább részletezni. Azért hoztam ezeket a példákat, hogy lássuk, ez a korunk emberképe és ezt próbálják belénk sulykolni mindenhol: nyugodtan fel lehet menteni a bűnt és a bűnöst, mert valamilyen gyerekkori trauma, rossz körülmény vagy bullying okozta az egészet. És még egyszer: jó, ha látjuk a lelki folyamatokat, az ok-okozatokat, de ez nem ment fel a bűn elkövetése alól. Attól még ugyanúgy van saját, egyéni felelősségünk a tetteinkért. De mivel ebben a kultúrában élünk, és a bűnnek alapvetően is ez a természete, könnyen beleeshetünk mi is abba, hogy a másikra mutogatunk. Azért vagyok ilyen, mert az apám itt hagyott, mert az anyám rosszul bánt velem, mert a férjem sosem hallgat meg, mert a feleségem mindig kritizál, mert a gyerek megint hisztizik, mert a kolléga megint rám sózza a munkát… Újra: ezek nehéz helyzetek, legyünk is egymással empatikusak; de ami minket illet, ne ezek mögé takarózzunk minden bűnünk után. Mert akkor elmarad a felelősségvállalás és annak a lehetősége, hogy ezekből megszabaduljunk. Testvérem, te kire mutogatsz? Mi vagy ki az, amit/akit mindenért okolsz? Kit teszel felelőssé? Mert az, hogy elismered a vétked, semmit sem ér, ha utána a másikra mutogatsz. Saul is ezt tette, meg is lett a következménye. Vigyázz, mert amig másokra mutatsz, három ujjad magad felé néz. Férfiak, férjek, családapák, munkahelyi vezetők, ti akik Saulhoz hasonlóan vezettek másokat; mertek felelősséget vállalni? Meritek elhordozni a rátok bízott emberek terheit is? Vagy ha valaki felsül, akkor rögtön kiléptek mögüle, nehogy rátok rossz fény vetüljön, talán hozzá is teszitek: én megmondtam? Esetleg a saját bukásaitoknál is bűnbakot kerestek? Merünk-e felelősséget vállalni? Miért esik ennyire nehezünkre a felelősségvállalás? Talán azért, mert az ember akarva-akaratlanul érzi azt, hogy ő maga nem képes elhordozni a bűnének súlyát és következményeit. Érzi, hogy ebbe belepusztul, ezért keresi a bűnbakokat. De a jó hír az, hogy Isten adott egy bűnbakot. Isten báránya azért jött el a földre, hogy a bűneink felelősségét, súlyát, következményeit magára vegye és meghaljon értünk. Ezért aki átélte ezt, hogy Jézus keresztjénél a bűnnek terhétől megszabadult, annak már nem kell másokra mutogatnia. Nem kell a másikat hibáztatva magát felmentenie, hiszen Isten már felmentette őt. Úgyhogy, ha azon kapjuk magunkat, hogy a másikra mutogatunk, térjünk vissza az evangéliumhoz, mert abban kell még jobban meggyökereznünk. Hiszen, ha kegyelemből élünk, akkor bár szégyenkezve, de mégis félelem nélkül beismerhetjük a bűneinket és kaphatunk rájuk bocsánatot. 2. Másodjára azt látjuk, hogy Saul emberi felmentést vár Sámueltől igazi bűnbánat helyett. Nem az Úrtól kér bocsánatot, hanem Sámuelnek mondja: „vétkeztem, … de bocsásd meg ezúttal vétkemet”. Mondhatnánk, hogy Saul bocsánatot kért, de érezzük azért, hogy ez inkább egy gyors „elnézést”, mint őszinte bűnbánat. Mintha ezt mondaná: Ezúttal tegyünk kivételt, bocsáss meg gyorsan. Sámuel, csak mondd ki, hogy nincs baj, hogy minden rendben és lépjünk tovább. Saul nem akar szembenézni a bűnei következményével, csak gyorsan túl akar lépni a dolgon. Szerintem mindnyájan hallottunk már olyan bocsánatkérést, amiről tudtuk, hogy nem őszinte, hanem azért hangzik el, mert a másik ezt akarja hallani, meg hogy lehessen egyről a kettőre jutni. Különösen gyerekeknél látni ilyet, amikor felszólítjuk őket a bocsánatkérésre, és elhangzik a komoly bűnbánat: „bocsánat”. Saul is azt várja, hogy Sámuel gyorsan mentse fel és hadd haladjanak a dolgok tovább, pedig már elhangzott ellene az ítélet, csak azt nem akarja tudomásul venni, inkább gyorsan lapozzunk. Szóba se jöjjön, gyorsan bocsásd meg a vétkemet és lépjünk tovább. Szerintem sok lelkigondozó el tudja azt mondani, hogy rendszeresen előfordul, hogy valaki bűnbánat címszó alatt igazából csak a lelkiismeretét akarja megnyugtatni. És azért megy el lelkigondozói beszélgetésre is, hogy ott a lelkigondozótól felmentést kapjon. A bűnét azt nem gyűlölte meg, de meg akar nyugodni, hogy minden rendben van. De testvérek, ez nem bűnbánat, hogy gyorsan tudjuk le a bocsánat részt, de kérdés nélkül újra megtennénk ugyanazt. Nem arra való a bocsánatkérés, hogy gyorsan elnémítsuk a lelkiismeretünket. Nem is arra, hogy a másikat rávegyük, hogy ne legyen következménye a bűnünknek. Saul ezt csinálja: Sámuel, bocsáss meg gyorsan és felejtsük el azt, amit a királyság elvesztéséről mondtál. Sault csupán a következményektől való félelem motiválja, a bűnét nem bánja. Testvérem, amikor bűnbánatot tartasz, valóban gyűlölöd a bűnt és akarsz tőle szabadulni? Vagy csak a lelkiismeretedet szeretnéd elnémítani, aztán folytatod ugyanúgy? Azért keresel valakit, hogy segítsen Isten előtt megbánni a bűnödet, vagy csak azért, hogy kimondja: nincs semmi baj? És értsük jól: biblikus az, hogy egymásnak megvalljuk a bűneinket a szabadulás érdekében. A lelkigondozás is nagyon fontos. De ne a másik ember megnyugtató szavaitól várjuk azt, amit egyedül Jézus adhat meg: a bűneink bocsánatát, a felmentést. Jézus nem csak átmeneti nyugalmat szeretne adni, hanem szabadságot a bűntől és tiszta lelkiismeretet. Ezt nála lehet megkapni. Saul ezt Sámuelnél keresi. Saulnak nincs saját Istene, csak Sámuelét ismeri. Így is hivatkozik rá: „Jöjj vissza velem, hogy leboruljak Istened, az Úr előtt!” Nem az én Istenem, hanem a tied. Kell az, amit Isten ad, de csak rajtad keresztül. Saul Istennel való kapcsolata egy embertől, Sámueltől függ. Ezt majd látjuk a későbbiekben is. Nagy veszély ez, amikor egy lelki vezetőből bálvány lesz. És valaki, Saul módjára, úgy gondolja, hogy csak a másikon keresztül lehet igazán Istennel kapcsolatba kerülni, mert ő a nagy prófétája Istennek. És értjük: Sámuel tényleg áldott szolgája volt az Úrnak, szükség is van lelki vezetőkre, előttünk járókra, de nem lehet tőlük függeni, mint Saul. Megdöbbenten hallottam, hogy egy gyülekezetben előre bejelentették, hogy a következő vasárnap egy híres-neves, áldott szolgálatú prédikátor fogja az Igét hirdetni. Viszont ez az igehirdető lebetegedett, és amikor az istentisztelet kezdetén ezt elmondták a gyülekezetnek, hogy mégsem ő fog szolgálni, akkor voltak páran, akik felálltak és kimentek, mert nem a sztárprédikátor jött. Na ők most az Igéért voltak ott vagy a lelkészért? Másik példa: egy belvárosi lelkésztársam mesélte egy-két évvel ezelőtt, hogy érkezett a gyülekezetbe egy házaspár, és azt mondták neki, hogy Cseri Kálmán nyugdíjba vonulása óta keresik a méltó utódját, és hétről-hétre járják a budapesti gyülekezeteket, hátha megtalálják. Ez egy-két éve volt. Mikor ment nyugdíjba Cseri Kálmán? 2010-ben? És 10-15 éve keresik a méltó utódot, aki képes jól hirdetni az Igét. Tudjuk: Cseri Kálmán kiváló igehirdető volt, én is kiváltképp sokat épültem és tanultam a szolgálataiból. De nem lehet belőle bálványt csinálni. Charles Wesley fogalmazta meg: „Isten eltemeti munkásait, de továbbviszi munkáját.” Úgyhogy senki ne mondja: Én Sámuelé, Apollósé, Pálé, Cseri Kálmáné, Tamás bácsié, Győzőé, Julcsié, Zsuzsa nénié vagyok; „…mert ők szolgák csupán, akik által hívőkké lettetek; mégpedig ki-ki úgy szolgál, ahogy megadta neki az Úr. … Úgyhogy az sem számít, aki ültet, az sem, aki öntöz, hanem csak Isten, aki a növekedést adja.” Legyünk hálásak a vezetőinkért, az előttünk járókért, de ne kerüljünk olyan függő helyzetbe, mint Saul, aki csak Sámueltől kér megerősítést. 3. Harmadjára ezt mondja Saul: Vétkeztem, de azért add meg nekem a tiszteletet népem vénei és Izráel előtt! Mintha ezt mondaná Saul: tudom, hogy vétkeztem, tudom, hogy hibás vagyok, tudom, hogy Isten ítélete rajtam van, de a látszatot azért tartsuk fönt. Hadd gondolja a nép továbbra is azt, hogy én vagyok az istenszerinti jó és áldott királyuk. Nem baj, hogy ennek nincs semmi köze a valósághoz, játsszuk el, hadd maradjon meg a tekintélyem… És valóban, Sámuellel elmegy és leborul az Úr előtt. Nyilvánvaló, hogy ez sem a teljes és őszinte bűnbánat jele volt, hanem a kegyes külsőséget fenntartotta, a ceremoniális leborulást megcsinálta a nép előtt, hogy lássák micsoda hívő királyuk van. De mindezt úgy tette, hogy tudta: Isten ítélete alatt van. De a látszat és a tisztelet akkor is kell. Hát csak nem sérülhet a királyi méltósága, a róla kialakult imázs… Azt fent kell tartani! És kialakul egy üres, képmutató élet. Testvérem, te mitől tartasz jobban: hogy a bűnöddel megszomorítod a Mindenható Istent, aki a saját Fiát adta oda érted, vagy hogy lelepleződsz a többi, ugyanolyan nyomorult, bűnös ember előtt? Mit próbálsz minden áron megvédeni: a tiszta lelkiismeretet vagy a jó híredet? Mit próbálsz kegyes vallásosság, szolgálat mögé bújtatni? Mivel próbálod a kegyes látszatot fenntartani? Saulnál a külső istentisztelet megtörténik, a kegyes látszat megvan, de az ítélet készenáll Saul ellen, csak nem akar róla tudomást venni. Pedig Sámuel még szemlélteti is neki: ahogyan a köpenyének a széle leszakadt, úgy szakad el Saultól is a királyság. Pont azt veszti el, amihez foggal-körömmel ragaszkodik. Saul nem bizonyult jó eszköznek, hiszen naggyá tette magát és nem rendelte alá az életét Isten parancsának, ezért az Úr félreállítja őt, nem maradhat Isten népének a királya. És ezt pontosan tudja, mégis úgy tesz, a külsőségeket megtartva, mintha folytathatná azt, amit eddig. Volt egyszer egy mennyegző. A lakodalom előtt azt kérték a násznéptől, hogy mindenki hozzon magával egy kancsó bort a vacsorára és így szálljon be a vendégségbe. Főszereplőnknek – hívjuk Jakabnak – nem volt bora, pénze se nagyon volt rá. Viszont nem akart leégni sem a többiek előtt, úgyhogy kitalálta, hogy visz egy kancsó vizet, és ha majd összeönti a többiekével (ugye az nagy mennyiség), akkor az úgy sem fog számítani, így fenn tudja tartani a látszatot, hogy ő is vitt egy kancsóval. Meg is érkezett, mutatták neki a pincét, ott volt egy hordó, tetején egy kicsi lyuk, ahova lehetett önteni a bort. Meg is tette és gyorsan felszaladt, nehogy kiderüljön a turpisság. Megkezdődött a lakoma és a násznagy megdöbbenve kiáltott: csoda történt, vizzé lett a bor. Nyilvánvaló, hogy ez a kánai mennyegzőnek egy inverz parafrázisa. De miért meséltem ezt el? Mert sokszor ez történik a keresztyén gyülekezetekben. Azt gondoljuk, hogy én vagyok az egyedüli, akinek nincs bora, én vagyok az egyedüli lúzer, én vagyok az egyetlen, aki bukdácsol a bűneiben. Mindenki más tele van borral, én vagyok itt az egyetlen aki küzd a problémáival, aki nem tud patyolattiszta hívő életet élni. De mivel a többieknek úgy is megy, én is úgy teszek mintha menne, és próbálom ezt a kis vizet jól elrejteni a többiek borában. Csak aztán kiderül: a többiek ugyanezt csinálják. Mindenki azt gondolja, hogy csak neki nem megy és ezért felvesz egy látszatot. Csak hogy ezt látva más is felveszi a tökéletes hívő látszatát. Aztán a végén nem marad más a hordóban, csak víz. A gyülekezet nem a hibátlanok bemutatóterme, nem kell ott semmilyen látszatot fenntartani. Itt bűnösök vagyunk együtt, akik szeretnénk Jézusnál gyógyulást találni. Aztán persze feladatunk, hogy Istennek engedelmeskedve Jézust képviseljük hitelesen és valóban a szentek közössége legyünk, de ez már más téma… A lényegi kérdés az: neked a látszat a fontos vagy az őszinte bűnbánat? Tényleg van borod, vagy csak a vizes kancsóval jársz? Van olyan terület, ahol kívülről úgy tűnik, minden rendben, de te pontosan tudod, hogy engedetlen vagy? Jó lenne a látszatot lerombolni és őszinte bűnbánattal az Úrhoz fordulni, aki ebből is képes szabadítást adni. Láttuk Saul háromféle ’’bűnbánatát”: 1. vétkeztem, de a nép tehet róla; 2. vétkeztem, de emberi felmentést várok; 3. vétkeztem, de őrizzük meg a kegyesség látszatát. Téged nem kísért most meg valamelyik? Nem mutogatsz másokra, amikor a saját bűnöddel kéne szembenézned? Nem embertől várod azt a felmentést és bocsánatot, amit Jézustól kéne? Nem próbálsz látszatot fenntartani és szaladgálni a vizes kancsókkal? Jézusnál ezt nem kell: ő magára vette a mi bűneinket, hogy ne kelljen másokra mutogatnunk, emberi igazolást várnunk és látszatot őrizznünk. Ki leszel, ha nagy leszel? Olyan, aki mindenáron védi a maga nagyságát és imázsát, vagy olyan, aki kész őszinte bűnbánattal megállni Isten előtt mindenféle „de” nélkül? Vétkeztem. Pont. Itt vagyok Uram, tisztíts meg, és tégy velem ahogy szeretnél.