Gúnyt ne űzzenek belőlem
Igehirdetés
Az első este Saul lejtőre indulásának kezdetét olvastuk az amálékiak elleni harcban. Isten világos parancsot adott: ki kell írtani Amálékot. Saul mégis megkímélte Agág királyt és azt, ami szép volt, majd emlékoszlopot állított magának. Amikor Sámuel megérkezett, akkor Saul természetesen előadta az engedelmes hívőt: teljesítettem, amit az Úr parancsolt. De a juhok bégetése leleplezte őt. A történet arra figyelmeztetett, hogy Istennek nem a vallásos magyarázataink, a részlegese engedelmességünk kell, hiszen „többet ér az engedelmesség az áldozatnál”. A második este Saul végre kimondta: „vétkeztem”. De a szavai után mindig mentegetőzni kezdett: vétkezdem, de a nép tehet róla. Vétkeztem, de Sámuel, te ments fel. Vétkeztem, de a kegyes látszatot tartsuk fenn a nép előtt. Így a bűnbánata nem Istenről és az ellene elkövetett vétekről szólt, hanem a saját tekintélyéről és méltóságáról. Sámuel leszakadt köpenyszéle jelezte, hogy Saul elveszíti a királyságot, ő mégis próbálta fenntartani a kegyes látszatot. Arra kérdeztünk rá: mi fontosabb nekünk, hogy rendezzük vétkünket Istennel, vagy hogy megőrizzük jó hírünket az emberek előtt? A harmadik este Saul a gödör mélyére került. Amikor a kétségeire választ keresett, Isten már nem is felelt neki. Ha Isten nem, jöhet az Ördög, és álruhában felkeresett egy halottidézőt, holott éppen ő tiltotta be a halottidézést az országban. Láttuk az okkultizmus, a képmutató élet és az álruhás utak veszélyeit. A történet minket is arra hívott, hogy ne takargassuk a bűneinket, hanem hozzuk világosságra, valljuk meg őket, mert Jézusnál van bocsánat és szabadulás a rejtőzködésből. A halottidézőnél Saul szembesül a halálos ítéletével: holnap meg fog halni a csatában. Ennek ellenére, miután jól megvacsorázott a király, el is indul a harcba, mit sem foglalkozva azzal, amit hallott. Erről a csatáról olvasunk az 1Sámuel 31-ben: „1Eközben a filiszteusok megütköztek Izráellel, és az izráeliek megfutamodtak a filiszteusok elől. Elesettek borították a Gilbóa-hegyet. 2A filiszteusok Saulnak és fiainak a nyomába szegődtek, és megölték a filiszteusok Jónátánt, Abínádábot és Malkísúát, Saul fiait. 3Heves küzdelem dúlt Saul körül, de végül eltalálták az íjászok. Súlyosan megsebesítették az íjászok, 4ezért azt mondta Saul a fegyverhordozójának: Húzd ki a kardod, és szúrj le vele, hogy ha ideérnek ezek a körülmetéletlenek, ne ők szúrjanak le, és ne űzzenek gúnyt belőlem! De a fegyverhordozó nem akarta megtenni, mert nagyon félt. Ekkor fogta Saul a kardját, és beledőlt. 5Amikor látta a fegyverhordozója, hogy meghalt Saul, ő is a kardjába dőlt, és meghalt vele együtt. 6Így halt meg Saul azon napon, vele együtt a három fia, a fegyverhordozója meg az összes embere. 7Amikor látták azok az izráeliek, akik a völgyön és a Jordánon túl laktak, hogy az izráeliek megfutamodtak, és Saul is meghalt fiaival együtt, elhagyták a városokat, és elmenekültek, a filiszteusok pedig odajöttek, és letelepedtek azokban.8Másnap eljöttek a filiszteusok, hogy kifosszák az elesetteket. Megtalálták Sault és három fiát is, amint ott feküdtek a Gilbóa-hegyen. 9Levágták a fejét, megfosztották fegyverzetétől, és körbeküldték a filiszteusok földjén, hogy megvigyék az örömhírt bálványaik templomába és a népnek. 10Fegyverzetét az Astarte templomában helyezték el, holttestét pedig kiakasztották Bét-Seán várfalára. 11Amikor azonban meghallották Jábés-Gileád lakói, hogy mit tettek Saullal a filiszteusok, 12harcosaik elindultak, egész éjjel meneteltek, és leszedték Saulnak és fiainak a holttestét Bét-Seán várfaláról. Hazamentek Jábésba, és ott elégették azokat. 13Csontjaikat pedig összeszedték, és eltemették a jábési tamariszkuszfa alatt, majd hétnapos böjtöt tartottak.” Saul király tudja, mi lesz a csata vége. Hallotta az ítéletet: ebben a csatában fog meghalni mind ő, mind az utódai. Ennek ellenére mégis megy a saját ítélete felé. Megdöbbentő a hasonlóság Éli főpappal. Emlékszünk, a könyv elején ő is meghallja az ítéletes szót: meg fog halni a két fiad, Hofni és Fineás, meghal a házad népe. És ahelyett, hogy Éli leborulna az Úr előtt, bűnbánatot tartana vagy esedezve könyörögne, annyit mond: „Ő az Úr, tegye azt, amit jónak lát.” Milyen nagy teológiai igazság, milyen kegyes szöveg, mintha azt mondaná: legyen meg a Te akaratod. De biztos ez volt a helyes lépés? Biztos az volt a helyes döntés Saulnál is, hogy beletörődve a halálos ítéletbe, megy a harcba és viszi a halálba a saját gyerekeit is? Nem jut eszünkbe Ninive esete? Elhangzik Jónás szájából az ítélet: negyven nap és elpusztul Ninive! Niniveiek is mondhatták volna: hát ha az Úr ezt mondta, akkor legyen így… Nem ezt teszik, hanem zsákruhát öltenek, porba ülnek, megalázzák magukat az Úr előtt és bűnbánatot tartanak. Az Úr pedig megszánta a niniveieket és megkönyörült. Jónás fel is háborodik: „tudtam, hogy te kegyelmes és irgalmas Isten vagy, türelmed hosszú, szereteted nagy, és visszavonhatod még a veszedelmet.” Talán Sámuelnél, Élinél nem vonhatta volna vissza a veszedelmet? Saul meg Éli nem tarthatott volna igazi, őszinte bűnbánatot? Ott nem lett volna elég nagy Isten kegyelme és irgalma? Saul a nagy önteltségében még mindig nem alázkodik meg, inkább meg büszkén a halálába. Testvérem, nem kell végigjárni az ítélettel kikövezett ösvényt. Ha látod, hogy az utad a pusztulásba visz, meg lehet állni. Még nem túl késő. Hiszen az Úr kegyelmes és irgalmas Isten, türelme hosszú, szeretete nagy, és még visszavonhatja a veszedelmet. Nem kell a vesztedbe rohanni, ma este is le lehet lépni az istentelen útjainkról. Ne gondold, hogy neked már túl késő, te már úgy is ilyen vagy, úgy sem tudsz megszabadulni a bűnödből… Ne gondold, hogy ha megvallod a bűnöd, akkor majd mindenki elítél érte. Saul története pont erre intő példa, hogy ha a következményektől való félelem és az emberek véleményétől való függés fontosabbá válik, mint az Isten előtti őszinteség, az a halálba visz. Lépjünk le arról az útról, ami tudjuk, hogy a vesztünket okozza. Saul ezt nem teszi meg, büszkén megy a halálába. És megdöbbentő, hogy még a halála közben is azzal van elfoglalva, hogy a nagysága ne csorbuljon. Azt kéri a fegyverhordozójától: „Húzd ki a kardod, és szúrj le vele, hogy ha ideérnek ezek a körülmetéletlenek, ne ők szúrjanak le, és ne űzzenek gúnyt belőlem!” A Zsidók 13-ban arról olvasunk, hogy a lelki vezetőinknek figyeljük meg az életük végét. Miért hozom ezt? Mert az életünk végén derül ki az, hogy mi volt számunkra az igazán fontos. Mi Saul utolsó mondata? „Ne űzzenek gúnyt belőlem”. Ez summázza az ő életét. Ő a nagy Saul király. Ő a büszke, ő a méltóságos, ő az, akiből nem lehet gúnyt űzni. A halálában is azzal van elfoglalva, hogy nehogy csorbuljon a büszkesége. Ide vezet a büszke élet. Ide vezet az, ha valaki nagy akar lenni, és nem képes az Úr előtt megalázkodni. Egy büszke, de szánalmas halálhoz. Saul halála rendkívül szimbolikus is. Nem Dávid végez vele, nem is a filiszteusok, nem is a saját emberei, sőt nem is Isten sújt le egy villámmal. A saját kardjába dől bele. Ez is mutatja, hogy nem mások tehetnek az ő vesztéről. Saját magával számolt le. Saját maga okozta a bukását, a saját engedetlensége vezetett a királyság elvesztéséhez, a saját büszkesége vezetett a halálba. Az, hogy nagy akart maradni, a vesztét okozta. És a sok potenciállal rendelkező Saul király, aki sok ajándékot kapott Istentől, végül ott végzi a bét-seáni várfalon ruha és fej nélkül. Ne űzzenek gúnyt belőle… Azt hiszem, ez eléggé megszégyenítő vég. A nagy büszke királynak szégyenteljes a halála. Mert nem tudott megalázkodni Isten előtt. Saul tragédiája nem egyetlen rossz döntés volt: újra és újra úgy döntött, hogy Isten szava fölé helyezi a saját akaratát, a saját dicsőségét és az emberek véleményét. Ez a vesztét eredményezte. Megint csak, ez legyen intő példa számunkra. Ha látjuk, hogy a mostani utunk a vesztünkbe vezet, meg lehet állni. Lehet ma is kimondani: vétkeztem (mindenféle „de” nélkül). Ma is abba lehet hagyni a másikra mutogatást, a vallásos önigazolást, az álruhás utakat. Mert kegyelmes és irgalmas az Úr, türelme hosszú, szeretete nagy, és még visszavonhatja a veszedelmet. Ha madártávlatból ránézünk ennek a királynak az életére, akkor mit akar ezzel üzenni számunkra Szentírás? Miért írattatott le Saul története? Ha megvizsgáljuk Sámuel könyvét, sok érdekességre rálelhetünk. Ugyebár Sámuel első és második könyve eredetileg egy könyv volt, csak az ókorban a tekercsek kapacitása véges volt, ezért kettészedték és tördelték a szöveget. Innentől kezdve egy könyv két részben van, ezért van 1Sámuel meg 2Sámuel, de eredetileg egy könyv. Nos tehát, ha megnézzük Sámuel könyvének az egészét, akkor abban három éneket találunk. Ez a három ének rendkívül jól tagolja a könyvet: van egy az elején, van egy a közepén és van egy a végén. Rögtön a könyv elején olvashatjuk Anna hálaénekét, ahol Sámuel születése után hálát ad Istennek. Nagyjából a könyv közepén hallhatjuk Dávid gyászénekét, miután értesül Saul és Jónatán haláláról. A könyv végén ismét Dávid énekel, és ebben az énekében igazából összefoglalja, hogy Isten hogyan segítette meg őt a sok nehézség ellenére az élete során. Mi ebben az érdekes? Ezekben az énekben előjön az a gondolat, hogy Isten az, aki megaláz és felmagasztal. Mindháromban előjön valamilyen módon az elesés és a felemeltetés gondolata. Bár a középső énekben inkább csak Saul halála, bukása van fókuszban. Olvasom a példákat: 1Sámuel 2,7.9-10: „Az Úr tesz szegénnyé és gazdaggá, megaláz és felmagasztal. … Híveinek lépteit ő vigyázza, de a bűnösök a sötétben vesznek el. Senkit sem tesz hőssé a maga ereje. Összetörnek, akik az Úrral perbe szállnak, mennydörög ellenük az égben. Megítéli az Úr az egész földet, de királyát megerősíti, felkentjének hatalmat ad.” 2Sámuel 1,19: „Izráel ékessége elesett halmaidon! Jaj, hogy elhullottak a hősök!” 2Sámuel 22,28: „Az elesett népet megsegíted, de ha kevély embert látsz, azt megalázod.” Tehát az a gondolat, hogy az Úr az, aki megaláz és aki felmagasztal, az a könyv elején és a végén is elhangzik. A közepén pedig látunk egy példát arra, hogy egy gőgös ember, aki Izrael ékessége és hőse volt, elesik. Tehát világos, hogy Sámuel könyvének az egyik központi üzenete az, amit az újszövetség így fogalmaz meg: „Isten a gőgösöknek ellenáll, az alázatosaknak pedig kegyelmet ad.” És az egész könyv két királyról szól: egy gőgösről meg egy alázatosról. Saulról, aki mindenkinél egy fejjel magasabb volt. Valamint Dávidról, aki a testvérei között is a legkisebb volt. Kétféle királyságot mutat be Sámuel könyve. Az egyikben egy gőgös, nagyravágyó, büszke király nyom el másokat és fut a vesztébe. A másikban pedig egy esetlen, kis ember arat győzelmet a Góliátok felett. Hát ez nem előképe annak a két királyságnak, amiról Jézus beszél? 25De Jézus magához hívta őket, és ezt mondta: Tudjátok, hogy a népek felett zsarnokoskodnak fejedelmeik, és vezetőik hatalmaskodnak rajtuk. 26De közöttetek ne így legyen, hanem aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok, 27és aki közöttetek első akar lenni, az legyen a rabszolgátok. 28Mert az Emberfia sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy ő szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért. Sámuel könyvében már előre mutat az evangéliumra. Hogy bár a világ szerinti királyság az, ha elnyomod a másikat, ha megmutatod a nagyságodat, ha hatalmaskodsz a többieken; Jézus mégis eljött és egy másmilyen országot hozott el. Abban az országban maga a király sem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem hogy Ő szolgáljon és adja életét váltságul sokakért. Ma is ez a két királyság, két ország van. Ezt halljuk a világban: legyél nagy, legyen sok követőd, add el magad, akkor is, ha lövésed sincs az adott témához. Ne engedd, hogy mások lekorlátozzanak, te tudod, hogy mi jó neked, ne hagyd, hogy leuraljanak, hanem légy önmagad. És Saulok szaladgálnak mindenhol, akiknek nem lehet megmondani semmit, akik mindent tudnak, akik a nagy egójukkal próbálják kompenzálni a kilátástalan helyzetüket. De azt mondja Jézus: van egy más út, lehet máshogy is, közöttetek ne így legyen! Hanem aki naggyá akar lenni, az legyen a legkisebb, az legyen a szolga. Hát nem erről szólt az egész hetünk? Hogy a nagyságot hajhásszuk, Isten Igéje fölé helyezzük magunkat és mindent megteszünk, hogy a büszkeségünk ne ismerjen csorbát, mint Saul; vagy merünk kicsivé válni, megalázkodni az Úr előtt és köntörfalazás nélkül kimondani: bűnösök között én vagyok az első. Ki leszel, ha nagy leszel? Saul király történetében láttuk, hová vezet, ha valaki újra és újra a saját akaratát, dicsőségét és az emberek véleményét teszi Isten szava elé. Láttuk hova vezet a szép juhok rejtegetése, a vallásos önigazolás és az álruhás utak. De a nagy kérdés nem az, hogy magunkra ismertünk-e, hogy hányszor buktunk el, hogy bégnek-e azok a juhok, hanem hogy amikor ma meghalljuk Jézus szavát, akkor engedünk-e neki, merünk-e megalázkodni, vagy megmaradunk a büszke, öntelt önigazultságunkban. Jó lenne a kereszthez menni a saját emlékoszlopaink helyett. Nem kéne holnap hazavinni a szép juhainkat, álruháinkat, beképzelt szívünket, hanem jó lenne az Úr előtt kimondani mindenféle kifogás nélkül: vétkeztem. Testvérem, ha a hét során felismerted, hogy életed bármelyik területén rossz úton jársz, ne engedd, hogy a szégyen ezen az úton tartson. Hanem fordulj az Úrhoz, tarts bűnbánatot és tedd meg az első lépést az engedelmesség útján. Ki leszel, ha nagy leszel? Egy beképzelt kiskirály, aki büszkén megy az ítélet felé; vagy kész vagy Jézus kezében kicsivé lenni, hogy Ő ott helyreállítson, vezessen és áldássá tegyen mások számára?