Jézus, mint személyes szabadítóm
Lectio és textus: Máté 1,18-25
„Jézus Krisztus születése pedig így történt: Mikor anyja, Mária már jegyese volt Józsefnek, de még nem keltek egybe, kitűnt, hogy áldott állapotban van a Szentlélektől. Férje, József, aki igaz ember volt, és nem akarta őt szégyenbe hozni, elhatározta, hogy titokban elbocsátja. Amikor azonban ezt végiggondolta magában, íme, az Úr angyala megjelent neki álmában, és ezt mondta: József, Dávid fia, ne félj feleségül venni Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, te pedig majd Jézusnak nevezed, mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjék, amit az Úr mondott a próféta által: „Íme, a szűz fogan méhében, és fiút szül, és Immánuélnak nevezik majd” – ami azt jelenti: Velünk az Isten. József pedig, amikor felébredt álmából, úgy tett, ahogyan az Úr angyala parancsolta neki, és feleségül vette őt, de nem érintette addig, amíg meg nem szülte fiát, akit Jézusnak nevezett el.”
Igehirdetés és bizonyságtétel
Kedves Testvérek! Jézus Krisztus születésének közvetlen előzményeit olvastam fel. Ebben a történetben kitűnik, hogy Mária áldott állapotban van, azaz terhes, és mivel még nem voltak összeházasodva Józseffel, József teljesen jogosan megijed és úgy dönt, hogy titokban elbocsátja Máriát. Ekkor viszont megjelenik Józsefnek egy angyal, aki megnyugtatja Józsefet, hogy a gyermek, akit Mária vár, az a Szentlélektől fogant, és Istennek komoly terve van a Fiú életével. József pedig hisz az Úr szavának és lesz bátorsága ahhoz, hogy elvegye feleségül Máriát. Ma viszont nem erről szeretnék a testvérek között beszélni, hogy József milyen nagy hithős volt, hanem arról, hogy ez a mai igénk hogyan nevezi meg Jézust. Jézusnak két elnevezését láthatjuk ebben a mai szakaszban: Jézus és Immánuel. A mai szentesti alkalmunkon ezt a két nevet fogjuk megvizsgálni. Ugyanis az ókorban és a Bibliában is a neveknek nagyon fontos jelentése van, így Jézus sem véletlen kapta ezeket a neveket, hanem e mögött nagyon komoly bibliai igazságok vannak és ezek nagyon jól bemutatják a célját is Jézus megszületésének. Épp ezért ma ezt a két elnevezést vesszük szemügyre, hogy pontosan miért is kapta Jézus ezeket a neveket. Utána pedig engedjék meg a testvérek, hogy egy pár példát hadd osszak meg a saját életemből, hogy én hogyan tapasztaltam meg személyesen Jézusnak azokat a tulajdonságait, amit a nevei is nagyon jól kifejeznek. Tehát az első név, amit megvizsgálunk, az maga a Jézus név. Ezt mondja az angyal Józsefnek: „Fiút fog szülni, te pedig majd Jézusnak nevezed, mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből.” A héber Jesua név – amelyből Jézus neve származik - azt jelenti, hogy az Úr megszabadít. És az angyal is ezzel indokolja a névválasztást, hogy Jézus lesz az, aki megszabadítja népét a bűnből. Tehát Jézus szabadítóként jött e világra. Márpedig ha szabadítónak jött, akkor az azt feltételezi, hogy az embernek szabadításra van szüksége. Az, hogy a Biblia ilyen sokszor beszél arról, hogy Jézus földi munkájának a célja egy bizonyos szabadítás véghezvitele volt, arra utal, hogy rabok vagyunk. Valami nálunk hatalmasabb erő megkötöz minket. Kényszerhelyzetbe kerültünk, nem vagyunk a magunk urai. Rabok vagyunk és szabadításra van szükségünk. Mégpedig a bűnnek a rabjai. Mert amikor a bűnesetnél az ember megvonta Istentől a bizalmát és engedett a kísértőnek, akkor tévútra került és elszakadt Istentől. Az ember akkor fellázadt Isten ellen, és azóta is folyamatosan lázad. Az Istentől elszakadt ember képtelen jót tenni. Viszonylagosan vannak jó cselekedeteink, amiket mi jónak látunk, de nem tudunk Isten mércéjének eleget tenni, mert Ő tökéletesen jó és nem tűri meg a bűnt. Még a legtisztábbnak szánt tetteinkbe és gesztusainkba is belekeveredik valami önzés, számítás, hátsószándék, hogy nekem mi hasznom lesz belőle. Valaki ezt egyszer úgy magyarázta, hogy amikor az ember bűnbe esett, akkor kormos lett a keze. És még ha jót is akar néha tenni, akkor is csak rosszat tud okozni a másiknak. Mert ha én kormos kézzel megsimogatom a másikat, akkor bármennyi szeretet is van bennem, csak jól összekenem és valószínűleg nem fog neki örülni. És mi magunk nem tudjuk megtisztítani a kormos kezünket. Nem tudjuk megtisztítani a lelkünket, gondolatainkat, szavainkat, tetteinket. Rabok vagyunk. És ha valakinek van bátorsága őszintén magába nézni, az megláthatja ezt a tehetetlenséget, hogy még a legjobb tetteink mögött is ott van az önzés és a számítgatás. Tehát az ember elszakadt Istentől és a bűn szolgaságában él. A Biblia pedig úgy nevezi az Istentől elszakadt állapotot, hogy kárhozat, örök halál. Az ember ezt érdemli, hiszen Isten nélkül él és minden tettével igyekszik (ha nem is tudatosan) Isten akaratával szembe menni. Na és ebből az állapotból akar minket megszabadítani Jézus. Ez az örömhír, hogy Ő azért született meg Betlehemben kisgyermekként, azért jött el szabadítóként, hogy a bűn szolgaságából, a kárhozatból, az örök halálból megmentsen bennünket. Mert az Ő nagypénteki tökéletes engesztelőáldozatával elszenvedte a mi bűneinknek a büntetését, és aki ezt elhiszi és bizalommal Jézushoz megy, azt Ő megszabadítja a bűn szolgaságából. „Mert úgy szerette Isten e világot, hogy egyszülött fiát adta, hogy aki hisz Őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Ezért nevezzük Jézus Krisztust szabadítónak. A másik név, amiről beszélnünk kell a mai igeszakasz kapcsán, azaz Immánuel, ami azt jelenti, hogy velünk az Isten. Jézusnak ez a neve egy ószövetségi próféciából származik. Az Ézsaiás könyvének 7. fejezetében ezt olvassuk: „Ezért maga az ÚR fog jelet adni nektek: Íme, egy fiatal nő, aki most várandós, fiút fog szülni, és Immánuélnak nevezi majd el.” Ézsaiás már 700-800 évvel Jézus születése előtt megprófétálta Isten kegyelméből, hogy el fog jönni Immánuel, hogy el fog jönni az, akin keresztül valóságosan megtapasztalhatjuk, hogy velünk az Isten. Mert azzal, hogy Jézus karácsonykor testet öltött, az ember ténylegesen, fizikailag is megtapasztalhatta, hogy velünk az Isten. Akkor Jézus fizikailag is közöttünk járt és lakozott. Viszont azt se felejtsük el, hogy feltámadása előtt mit mondott a tanítványainak. A missziói parancs végén mondja el: „és íme én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig.” Jézus ott van a benne hívőkkel minden napon. A vidám és a szomorú napokon is. Reményünk lehet abban, hogy a mi nyomorúságainkban, bajainkban is ott lesz velünk Jézus. És ez nyilván szorosan összefügg azzal, hogy Jézus szabadító. Hiszen Jézus azzal, hogy a bűn szolgaságából kiment, arra szabadít meg minket, hogy vele közösségben legyünk. És ha valaki Jézus szabadítását átéli és új életet kezd Jézussal, akkor egyre többször fogja megtapasztalni azt, hogy Immánuel – Velünk az Isten. Kedves Testvérek, most hadd váltsak kicsit személyesebb hangnemre, hiszen Balázs szolgatársam arra kért meg, hogy az igei részhez fűzzek hozzá egy rövid bizonyságtételt is. Úgyhogy arról szeretnék beszélni most, hogy ezeket a tulajdonságait Jézusnak, amelyekről most szó volt, hogy Ő szabadító és velünk van, hogyan tapasztaltam meg a saját életemben. Én egy pátyi, 3 gyermekes családból származom. Két fiútestvérem van: egy bátyjám és egy öcsém. Gyermekkoromban a családi életünknek nem volt része a közös imádság és közös igeolvasás. Ugyan ilyen hagyományos dolgok megvoltak: megkereszteltek, eljártam hittanórára és gyermektáborokba, mégsem voltam Isten gyermeke. Mégsem volt a szívem az Úré. Nagy változást az hozott az életemben, amikor elkezdődtek a konfirmáció előkészítő alkalmak. Nálunk szokás a gyülekezetben, hogy minden tavasszal elvisszük a konfirmandusokat egy csendeshétvégére az ifisekkel együtt. Én magam is részt vettem egy ilyen csendeshétvégén, ahol hallottam egy bizonyságtételt, voltak igei alkalmak, illetve a közösséggel is jobban megismerkedtem. Ezután úgy döntöttem, hogy elkezdek ifire járni, hiszen nagyon megtetszett a közösség. És az első olyan ifialkalmon, amin ott voltam, a samáriai asszony történetét vettük. És engem ez a történet nagyon megérintett, különösen Jézusnak az a mondata, hogy: „Ha ismernéd az Isten ajándékát, és hogy ki az, aki így szól hozzád: Adj innom! – te kértél volna tőle, és ő adott volna neked élő vizet.” Ekkor felismertem, hogy tényleg nem ismerem úgy igazán az Isten ajándékát, és azt sem, aki azt adja. Bár ott ültem hittanórán, konfirmációelőkészítőn, Istentiszteleten, mégsem figyeltem annak az Istennek a hívó szavára, aki engem folyamatosan keres. És itt vált világossá, hogy nekem is erre az örök életre buzgó vízre van szükségem, amit csak is Jézus tud megadni. Ez igazán a kiscsoportos beszélgetésen jött ki. Ott volt egy ilyesmi kérdés, hogy tudod-e követni Jézust. Én, gombóccal a torkomban, csak azt tudtam mondani, hogy szeretném, de nem megy. Erre volt szükségem, hogy összetörjek, és felismerjem azt, hogy én a jóra képtelen vagyok, én nem tudok elég jó lenni Istenhez. De kimondtam azt, hogy szeretném követni Jézust. És milyen jó, hogy ezt Isten komolyan vette és kezelésbe vett. Ekkor megszületett a szívemben a döntés, hogy én Jézust szeretném követni. Hogy én ott akarom hagyni az addig Isten nélkül élt életemet és neki akarok engedelmeskedni. Én így éltem át azt, hogy Jézus szabadító és azért jött, hogy megszabadítson a bűn hatalmából. Kimondtam, hogy Jézust szeretném követni. Még nem értettem azt, hogy ez pontosan mit jelent és ez mivel jár, de megszületett a szívemben a döntés, és ezt a döntést Isten nagyon komolyan vette. És ezután elkezdett formálni. Nyilván nem váltam egyből tökéletessé, most sem vagyok az, de egyre több mindenben újra és újra megtapasztalom azt, hogy Jézus valóban szabadító. Rengeteg olyan bűn, rossz szokás volt az életemben, amiből már képes volt megszabadítani, és azzal a reménnyel vagyok, hogy ezt továbbra is folytatni fogja az életemben. Tehát így tapasztalhattam meg azt, hogy Jézus szabadító. És most térnék át a másik névre, az Immánuelre, ami ugye azt jelenti, hogy velünk az Isten. Ugyanis az életemnek mindennapi tapasztalata ez a megtérésem óta, hogy Isten velem is ott van minden helyzetben. Egy konkrét, és több általánosabb példát szeretnék hozni. A megtérésem után nem sokkal egy nagy próba ért engem és a családomat. 2015 nyarán kiújult édesanyám mellhártyarákja. Ez egy olyan betegség, ahol nagyon kevés esélye van a betegnek a túlélésre, főleg akkor, ha már előrehaladott a daganat. Úgyhogy ebben a tudatban kellett szembe néznünk ezzel a betegséggel. Ez egy komoly hitharc volt számomra, hogy tudjam elfogadni ezt a tényt, és ki tudjam mondani azt, hogy legyen meg mindenben a te akaratod. És látván azt, hogy már valószínűleg nincs sok hátra édesanyám életéből, és tudva, hogy még nem tért meg, egyre sürgetőbb kérdéssé vált, hogy lesz-e örök élete a halál után. Egyre több olyan biztató igét kaptam, amely arról szólt, hogy az igét tovább kell adni másoknak. Kötelességemmé vált az, beszéljek neki Jézusról és az evangéliumról. Folyamatosan imádkoztam érte és ott volt előttem az, hogy valahogy bizonyságot kéne tennem neki. De ebben én nagyon elbuktam. Minimális dolgokat tettem édesanyám üdvösségének az érdekében, de nem tudtam neki őszintén beszélni hitről, megtérésről, Jézus Krisztusról, holott ez lett volna a feladatom. Nagyon szégyellem, de elestem, nem végeztem el azt, amit Isten rám bízott. Nem volt elég hitem ahhoz, hogy elhiggyem, hogy Isten képes csodát tenni, Isten képes akár rajtam keresztül is megszólítani valakit, és hogy nekem nem kell szégyellnem az evangéliumot. A hitetlenségem a bizonyságtételem akadályává vált. Addig-addig halasztottam a bizonyságtételt, hogy 2016 februárjában elhunyt. Délelőtt még beszéltünk, ott lett volna a lehetőség, bizonyságot tehettem volna, de nem tettem. Délután csörgött a telefon, hogy vége a földi életének. A történtek után ott álltam magamba roskadva, magamat ostorozva, nagy csalódottságban. De azt is tudtam, hogy van kihez fordulni, hogy valakinek gondja van rám, és családomra. Sőt, olyannyira gondja volt ránk, hogy engedetlenségem ellenére csodát tett. Utólag szereztünk tudomást egy hívő ápolónőről, aki bejárt édesanyámhoz, és vitte neki az evangélium hírét. Ennek a hölgynek elmondása szerint édesanyám az élete végéhez érve Istenhez fordult és tudott imádkozni. Úgyhogy azzal a reménységgel lehetek, meg lehet az egész családom, hogy édesanyámat, ott a halálos ágyán kegyelmébe fogadta az Isten. Az engedetlenségemre nem tekintve, Isten megkereste édesanyámat, és szólt Őhozzá és neki is volt lehetősége az evangéliumot befogadni. Tehát ebben az egész helyzetben megtapasztaltam azt, hogy az Isten velem volt. És ezután a gyászban, a nyomorúságban, a szomorúságban is mindvégig Ő volt aki megvigasztalt, aki új erőt adott és aki képes volt a történteket is a javamra fordítani. Hiszen ebben a tragédiában közelebb kerültem Istenhez. Megtapasztaltam azt, hogy Ő ott van a mélységekben is, hogy neki elég a kegyelme mindenre, és hogy neki mindennel célja van. Valósággá vált az életemben az, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra szolgál. Tehát ez az esemény mindenképp egy olyan időszaka volt az életemnek, amikor megtapasztaltam azt, hogy miért is hívják Jézust Immánuelnek. Még rengeteg példát tudnék hozni az életemből, órákig is lehetne erről beszélni, hogy Isten hogyan segített meg a tanulmányaimban, vagy az életem nagy döntéseiben: szolgálat, pályaválasztás, párválasztás hogyan volt ott velem és hogyan adott bölcsességet, körülményeken és sokszor igéken keresztül is vezetett. Megtapasztaltam azt, amit az én konfirmációs igémben is megígért Isten: „Bölccsé teszlek, és megtanítalak, melyik úton kell járnod. Tanácsot adok, rajtad lesz a szemem.” Zsolt 32, 8 Kívánom, hogy a testvérek is minél többször átéljék azt, hogy Jézus Krisztus valóban szabadító és valóban velünk van minden helyzetben. Kívánok mindenkinek áldott és békés karácsonyt, legyen a mi ünnepi asztalainknál is helye Jézusnak!